Harminc éve, 1990-ben A Hét első júliusi számában jegyzetelte meg Szász János (az utolsó oldalon rendszeresen megjelenő publicisztika-sorozatában, a Naplóban), hogy „hat hónapja volt a forradalom”. Ugyanakkor ebben a lapszámban folytatódik és zárul a nagy horderejű interjú, amelyet Rostás Zoltán kollégánk készített Budapesten Gombár Csabával, „a magyar politikai gondolkodás egyik legeredetibb képviselőjével”. A kettőt olvasni, „összeolvasni” – élmény és tanulság.
„Magyarországon a Kádár-korszak második felében, amikor takaréklángra állították az ideológiát, nagyon sokszor mondták, hogy „nem árt azért egy kis egészséges pragmatizmus”, s önmagában már az, hogy az „egészséges“-t odatették a pragmatizmus elé, jelezte, hogy a túlfűtött ideologizálással ellentétben nem is egészséges pragmatizmusra, hanem egyszerűen pragmatizmusra van szükség. De erre mi nagyon kevéssé vagyunk képesek itt Magyarországon is. Mindenféle történelmi, morális, vallási beágyazottságú, nagyon sok esetben erősen nemzeti értéktömegek jelennek meg, és ezek gátolják a pragmatikus – vagy nevezzük egyszerűen praktikus – megoldásokat, amelyek egyébként a nyugati demokráciákra jellemzőek. Ami a ti helyzeteteket [értsd: a romániai helyzetet] illeti, ott is, úgy látom, fennen lángolnak a különböző jellegű nemzeti érzelmek.” – mondja a magyar politológus.
Az újonnan alakuló (civil) intézményekről megállapítja: „A korporatív
szisztémák kifejezetten antiparlamentárisak, az autonómiára törekvő mozgalmak pedig meglehetős ellenszenvvel nézik a képviseleteken fölépülő országos érdekvédelmi szerveket, főleg a politikai pártokat. Tehát a hivatásos politikusok működését mindenütt nem tetsző dolognak tekintik az autonómiára törekvő mozgalmak. A politika demokratikus hétköznapjai tele vannak természetes, napról napra termelődő konfliktusokkal, s ezek egy kicsit egymás ellenében is föllépnek. Láthatjuk, hogy nálunk is az autonómiák megadásánál reggeltől estig az hallatszik, hogy „legitim, hát miért ne” – de a frász töri ki a központi hatalmat, hogy valóban autonómiát kell adnia a helyi hatalomnak, az egyetemnek stb. Már válogatni akar, hogy kinek adjon és kinek nem.”
Közben Szász János a forradalomról így elmélkedik: „Kant szerint a forradalom ténye természeti jellegű. Ezt azonban nem rousseau-i módon értelmezzük, mármint a természeti jelleget Kantnál az erőszak világát jelenti. Keressünk egy másik történetfilozófiai nézetet. Nyikolaj Bergyajev írja: „A történelem nem váltja valóra a krisztusi igazságot, ezért is kell véget érnie, ezért is kell Isten által megítéltetnie. A forradalom egy kisebbfajta történelmi apokalipszis: a történelmen belül kimondott ítélet.“ Mona Ozouf kortárs, francia történettudós (Gábriel Mably XVIII. századi filozófus tételeit értelmezőn): „A forradalmak az emberi lét viszontagságai, a közügyek rendkívüli változásai, a nemzeti sors árnyoldalai. Nem fokozatos fordulatról, hanem az újnak hirtelen is erőszakos felbukkanásáról van szó. Az előreláthatót az előreláthatatlan, a rendbontás, a rendhagyó a rendet helyettesíti.“ Szándékoltan idézek az elmúlt évtizedek ideológiai monopóliumától elütő forradalom-képzeteket. Gondolati modelljeikre azonban ugyancsak nem héjazható rá a december 22-i forradalom. Értelmezése, illetve állítása és tagadása megosztotta a közvéleményt az elmúlt fél esztendőben. A kérdés azonban mégsem parafrazáltan hamleti: forradalom vagy nem forradalom. Hanem az egyszerűbbnek tetsző: miféle forradalom zajlott 1989 december 16–22 között Romániában? Ami kétségtelen, a december 16–22 közötti népfelkelés a közakarat jegyében ment végbe. Ezért nevezhető zsarnokságellenes szabadságharcnak, a demokratikus forradalom kezdetének. Nem is a kezdetekkel volt a baj.”
Ha már a bajokat említette, a szerző a nemzeti kérdéssel folytatja, amelyről „a kormányprogramnak egy szava sincs”. „Az elnök [Ion Iliescu] ünnepi beszédéből megtudtuk, hogy a nemzeti kisebbségek már most több joggal rendelkeznek, mint a más országbeliek. Fölfigyelhettünk arra is, hogy a szövegben mindig csak jogokról, sohasem egyenjogokról esik szó. Pedig a Front első kiáltványa, majd nyilatkozata a nemzeti kérdésről még egyenjogúságot hirdetett. Félő, hogy a fogalomváltás nem stiláris, enyhén szólva sakkban tartották a kormányzatot, hogy ne folytassa a nemzeti kérdés rendezését szolgáló akcióit. (…) Vajon szertefoszlik két nemzedék álma, vajon a decemberben újjászületett bizalom visszahúzódik a túlérzékeny csigaházba? Avagy mégis a nemes értelemben vett harcot választjuk?” Szónoki kérdések, ma már nagyjából tudjuk rájuk a választ.
A Gombár-interjú befejező részében óhatatlanul szóba kerül a demokratikus Nyugat és a nem demokratikus Kelet, közelebbről Nyugat-Európa és Kelet-Európa jövője. „Én semmi mély értelműt nem akarok mondani, de az Európába való belépésnek egyetlen egy formában van értelmes hozadéka: a politikai értelmű európai megosztottságon igenis változtatni lehet. Tehát külpolitikai értelemben ez fontos politikai jelszó, amelyért érdemes munkálkodniuk a diplomatáknak. Ezen túl azonban az ég világon semmit sem jelent. Minél többet hangsúlyozzák az Európába való belépést, annál inkább azt gondolhatja egy budapesti fiatal, hogy olyan életszínvonalon fogunk élni, mint a holland kortársai, vagy olyan autója lesz, mint a sevillai egyetemistának. Erre egyszerűen nincs lehetőség. Mi fejlődhetünk, s remélhetőleg nagy ütemben, de akármilyen ütemben fogunk is fejlődni, arról nem feledkezhetünk meg, hogy Nyugat-Európa a maga lehetőségei szerint hozzánk képest még nagyobb ütemben fejlődik majd. Vagy ha fordítva nézem a dolgot: évszázadoknak az az aprómunkája, amely Amszterdamban vagy másutt a városi életet kialakította, nos, ez egyszerűen nem pótolható évek vagy évtizedek alatt, nem ugorható át. A teljesíthető feladatokon kell munkálkodnunk, akármilyen nagyok is azok. Hogy legyen gazdasági fejlődés, folytatódjék a privatizáció, alakíthassunk jogállamot és valóban megtörténjék a többi számunkra lényeges dolog. Amelyek igen fontosak, és nem elérhetetlenek. (…) Nagyon furcsa egyébként, hogy a sajtóban meg politikusi nyilatkozatokban fel-felbukkan az „utolérjük“ meg a „nem érjük utol”. Mit érünk utol? Milyen formában? A társadalom alrendszerei különböző ütemben mozognak, s elképzelhetők nagyon gyors mozgások, de egészében sohasem állt módunkban és most sem áll, hogy Ausztriával egy szintre kerüljünk. Márpedig nekünk Ausztriára kell figyelnünk, nem arra, ami Párizsban és Londonban van, mert ez még viszonylag praktikusan és pragmatikusan megközelíthető. (…) Mi fejlődhetünk, de az életminőség egészét tekintve nem tudunk bemasírozni Európába.”
Ma már mindezekről valamivel többet tudunk. Okosabbak és szomorúbbak vagyunk.