Most jutottam hozzá – Zsigmond Márton képzőművésznek köszönhetően – Cseke Gábor Sorsok könyve című dokumentum-riport kötetéhez. Számos meglepetést tartogatott számomra. Talán az első, maga a könyv műfaja. Bár újságíró vagyok, eddig még nem találkoztam a dokumentum-riporttal. Vagyis azzal, hogy az újságíró kérdéseit egy—egy könyvhöz intézi, és az abból kiválasztott idézetek adják meg a választ. Pedig milyen jó műfaj ez! Mert így személyesen ismerkedhettük meg Vaszi Mária – az árvaházban felnőtt nő – két könyvével is. Az egyik: Tíz év csíksomlyói gyermekotthon. 1983—1993. A másik: Gyermekotthoni sorsok – amelyben az írónő egykori kollégái mesélik el életüket.
Most nem vennénk számba a gyermekotthoni lét borzalmait – azt részletesen bemutatja Vaszi Mária, és őt idézve Cseke Gábor. Inkább arra figyelnék fel, hogy a hölgy azt állítja magáról: „a gyermekotthonnak köszönhetően sokkal kitartóbb, szívósabb lettem”. Ha ugyanezt elmondhatják magukról az árvaház többi lakói is – és el is mondják néha -, akkor nyert ügyről beszélhetünk. És még csak az elején tartunk. Mert ezelőtt öt évvel több mint 350 ezer gyermeknek dolgoztak a szülei külföldön, és ezek közül a gyermekek közül is sokan olyan árvák lettek, akárcsak a gyermekotthonok lakói. Sőt, talán jobban jártak azok, akiket árvaházba adtak… Gondoljunk csak Csonti, vagyis Tamás Sándor történetére, aki Bukarestben született, Marosvásárhelyen ottfelejtették a bölcsődében – onnan került az árvaházba. Azt olvashatjuk, hogy az életútja rendkívül színes. És tennénk hozzá: rendszerint mindegyik árvaházi gyermek életútja színesebb, mint a többieké! Vajon inkább nem ezekkel, az utóbbiakkal van a baj? Jaj, üssek a számra, gyorsan!
Jellemző, hogy az anyja ki szerette volna venni Csontit az árvaházból, de a fiú nemet mondott…
Cseke Gábor megállapítja: „az árván kezelt gyermeknél nincs érzékenyebb műszer”. Hát, ez is pozitívum! Ha akarják, ha nem: akik az árvaházban nőttek fel nem olyan érzéketlenek, mint sok—sok jómódban felnőtt csemete. És kitartóak lesznek: tanulnak, dolgoznak, mindent megtesznek, hogy érvényesüljenek. Csontiból – vagyis Tamás Sándorból – 1989 után önkormányzati tanácsos lett Csíkszeredában.
Persze, vannak kevésbé szép árvaházi sztorik is. Gondoljunk csak Trompira, vagyis Szász Melindára. Ő azt meséli: „Nagyon szemtelen és agresszív leány voltam… Valósággal sportot űztem a verekedésből” – így kompenzált ő. – „Az iskolából nem lógtam soha, mert nagyon tetszett, hogy félnek tőlem a többiek.” Mintha csak egy nagy politikus lenne ez a leány! Lám, lám, életünknek ez az aspektusa is fellelhető az árvaházban…
A dokumentum-riport végén Cseke Gábor a szereplőkkel együtt arra a következtetésre jut: „A szabadság árvaságánál nincs végzetesebb teher. Teremtsünk magunknak családi otthont, ha igazán szabadok akarunk lenni…” Kénytelenek vagyunk egyetérteni ezzel. Hát nem különös?