Talán emlékeznek még a kedves hallgatók, május első hetében, itt a bukaresti rádióban, a második világháború befejezésének 75. évfordulójáról beszéltem, illetve arról, hogy a BBC, a királynő megemlékező beszéde után bejátsza majd a 103 éves Vera Lynn-nek azt a klasszikus számát, amely az angol katonák kedvence volt a nagy világégésben. Egy napsütés vasárnapon majd újra találkozunk – énekelte akkor és azóta is az a világsztár, aki néhány héttel ezelőtt elhunyt, de hangja itt maradt közöttünk, mint ahogyan a háborús dallamvilágnak nem fakultak meg azok a dalai sem, amelyeket azokban az években az amerikai, az olasz, a magyar, a német és más katonák hallgattak, énekeltek.
Közülük a hosszú éveken át Európa keleti felében betiltott Lili Marleen talált új visszhangra, különösképpen azután, hogy a hetvenöt éve született, de fiatalon elhunyt Werner Fassbinder, a kiváló német újhullámos rendező 1981-ben nem is akármilyen filmet készített belőle. Kissé hasonlót Szabó Istvánnak ugyanebben az esztendőben rendezett Mefisztójához, amely meg is kapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart. Egyik filmben sem csupán a cselekmény bizonyult magával sodrónak, hanem azok a kitűnő lélek- és társadalomrajzok, ahogyan a rendezők a művészet, a művészek és a hatalom viszonyát tárgyalták a karriervágy szülte fokozatos majd teljes behódoltságtól a kiszolgáltatottság táplálta undorig, a lelkiismeretfurdalásig és legalább a részletes visszautasításig.
Az igazi művészek mindig ráéreznek társadalmuk jellemző kérdéseire, gyakran úgy, hogy nem csupán a jelenbe, hanem a jövőbe látnak. A félelem megeszi a lelket – ez volt a hihetetlen ritmusban dolgozó és önmagát felégető Fassbindernek egy másik emlékezetes filmje, amelyet már 1974-ben, tehát jóval századunk nagy európai bevándorlási hullámai előtt készített egy idősődő német takarítőnő és egy fiatal marokkói bevándorló szerelméről, annak finom lélektani rezdüléseiről, illetve azokról a bonyolult viszonyrendszerekről, ahogyan a társadalom fogadja a másságot, majdhogynem bármit, ami eltér a szokványostól.
A cím – a félelem megeszi a lelket – azért jutott eszembe, mert manapság is meglehetősen gyakran aggódunk, szorongunk, reszketünk, félünk. A vírustól és annak minden apró hétköznapi velejárójától. Faluközösségek kerülgetik még heteken át azt lakótársukat, aki koratavasszal karanténbe került, de már régóta kutya baja. Hármat-négyet is hátra lépünk, ha rég nem látott ismerősünk a nyakunkba szeretni borulni, mint ahogyan az üzletekben már-már ösztönösen „visel maszkot-nem visel maszkot” megosztás alapján osztályozzuk a vásárlókat. Ha pedig nyári, szabadidős terveinkről, elképzeléseinkről beszélünk, akkor is ott áll a háttérben az egyik legfontosabb megfontolás, a félelem. És mindezt tetézik még ezek a hirtelen jött árvizek, mifelénk pedig, a Székelyföldön, a mindennapos medveriasztások. Azokról a média által naponta ránkzúdított, furcsa világfolyamatok keltette hírzáporokról nem is beszélve, amelyeket összességében nem látunk át, csak az apró részleteket tudjuk megragadni, ilyképpen a bizonytalanság, a kilátástalanság, a szorongás érzése egyre csak fokozódik.
Már pedig ahhoz, hogy újból önmagunk legyünk, valamiképpen meg kell tanulnunk nem félni, vagy legalábbis tudatosan nem kapcsolni növekvő félelemérzéseket mindazokhoz a helyzetekhez, amelyekkel nap mint nap találkozunk. Hanem megértenünk, elfogadnunk legalább egy alapszabályt: igen, most másképpen, körültekintőbben kell viselkednünk, hiszen életünk megszokott körülményei adott mértékben megváltoztak, de képesek vagyunk az alkalmazkodásra, tudunk higgadtan és bölcsen dönteni, anélkül, hogy pánikba esnénk. Igen, mindenekelőtt a félelem vírusát kell legyőznünk ahhoz, hogy majd a másikról is le tudjuk venni a koronát. És akkor nem kétséges, hogy bárhol, bármikor, napsütéses hétköznapokon és vasárnapokon újra találkozunk.