Kádár Jánosnak tulajdonítják a címül írt kijelentés fordítottját: Aki nincs ellenünk, az velünk van, mondván, hogy visszájára fordította a Rákosi-korszakban dívó Aki nincs velünk, az ellenünk van mondatot. S abban az időszakban, a proletárdiktatúra korában ez nem egy egyszerű kijelentés volt, hanem politikai véleménynyilvánítás, és egyben felhívás, parancs az osztályellenséggel való leszámolásra, a hivatalos kurzusba való betagolódásra. Közben kutatók bebizonyították, hogy nem Rákosi találmánya a fenti megállapítás, ugyanis – mint a mindentudó internetes lexikon idézi – ezt „hajtogatta John Reed amerikai újságíró 1917-es riportkönyvében Lenin és a Kreml kapujához rendelt vöröskatona is”, „Sőt: megjelent már Friedrich Engels egy elvbarátjának írt, 1892-es levelében is”. De az evangelisták szerint Jézus is használta az „Aki velem nincsen, ellenem van” – amint olvasható Máté evangéliumában. De míg Jézus kijelentését összefüggéseiben kell vizsgálni és a kereszténységhez való tartozás ismérveként kell értelmezni, addig a politikai kontextusba helyezett kijelentés az egyeduralmi, diktatórikus törekvéseket hivatott hangsúlyozni, világos ellenségképet festve: aki nem azt vallja, mint mi, nem úgy gondolkodik, mint mi és nem úgy cselekszik, mint mi, az csak az ellenségünk lehet.
A hazai nagypolitikai történéseket követve egyre erősebb bennem az érzés, miszerint a hatalmon lévők az ellenzéket nem politikai ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintik és úgy is viszonyulnak hozzá. Lásd az elhíresült Iohannis-féle „jonopot peszede”-féle megnyilatkozást vagy például az országos diszkrimináció-ellenes tanácsnak az államfőt e kijelentéséért elmarasztaló határozatot követő megnyilatkozásokat: a liberális politikusok szerint a diszkrimináció-ellenes tanács politikai döntést hozott, ezáltal az ellenzéki pártnak kedvezve, holott az a magyarok kezére kívánta játszani Erdélyt. Hasonlóak az ombudsman által emelt alkotmányossági óvások vagy általa kért törvényességi normakontroll kapcsán tett megjegyzések is, ezek mindegyike azt szajkózza, hogy a nép ügyvédje a nép ellenségévé vált, mert megkérdőjelezte a kormány járványügyi intézkedéseinek jogszerűségét, illetve a különnyugdíjként egy kalap alá vett különböző juttatások megadóztatásának jogszerűségét. Érdekes, hogy egy utóbbi kapcsán nem fejezték ki rosszallásukat amiatt, hogy az államfőnek alkotmányossági aggályai merültek fel ez utóbbi kérdés kapcsán, s amiatt sem, hogy a védelmi miniszter a parlament által elfogadott jogszabályt kritizálta.
Ezek a megnyilvánulások egyértelműen jelzik, hogy a kormánypárt, annak szószólói a politikai ellenfeleket ellenségnek tekintik, mint már említettem korábban. Ez az ellenségkép azonban nem újkeletű, végig kísérte Traian Băsescu és Klaus Iohannis elnökségét, ugyanis Băsescu két, Iohannis pedig egy mandátumot volt kénytelen végig vinni, s az újat is megkezdeni úgy, hogy a parlamenti többséget és a kormányt a politikai ellenfél adta, a politikai harcok a végrehajtó hatalom két ága, a kormány és az elnöki hivatal közötti vetélkedésre, ellenségeskedésre korlátozódott, minden politikai döntést ennek az ellenségeskedésnek, az ellenféllel való leszámolásnak rendelve alá.
S az egészben az a legszomorúbb, hogy mindkét fél így gondolkodik, tehát bárki kerüljön hatalomra – marad a jelenlegi személet. Míg korábban csak a kormány és az államfői hivatal kérdőjelezte meg kölcsönösen egymás működését, s néha belekeverték az igazságszolgáltatást is a vitába, most már lassan minden intézmény – amely saját jogkörén belül – dönt bizonyos kérdésben, s az a döntés nem talál a kormányzati elképzeléssel, vagy csak egyszerűen rámutat annak jogi megalapozottságának hiányára, máris ellenségként kezelik, hangot adva az „Aki nincs velünk, az ellenünk van” féle diktatórikus szemléletnek. Holott a politika, az államigazgatás nem vallás. Nem hit kérdése. Hanem az ország lakossága jólétének biztosítása érdekében hozott intézkedések sora.