Lazítás

Amint kinézek a zsögödi ablakomon, a hegyekre, a fenyvesekre látok. Néhány napja kisebb-nagyobb sárga felhők gomolyognak fölöttük-körülöttük, de én tudom, hogy nem afrikai, sivatagi homok érkezett, nem is a leégett csernobili erdőkből vonult át ide valamiféle rádióaktív hamuréteg, hogy az ide is betörő záporok-zivatarok majd azzal öntsenek  nyakon, hanem egész egyszerűen – nagy tömegekben virágzik a fenyő. A kisebb-nagyobb fuvallatok hatására a porzós virágok hihetetlen mennyiségű sárga virágport szórnak szerteszét, hogy ráhulljanak fajtától függően a piros vagy fehér tobozvirágokra és jónéhány napig még az erdei ösvények is sárgába öltöznek. Nem minden évben ilyen látványos a jelenség, de az idén a természet ugyancsak kitett magáért. Persze, egy-két hét múlva lecsendesedik minden, újra uralkodóvá válnak a megszokott formák és árnyalatok, vége lesz a pompás színjátéknak. Mindezt tehát előre lehet tudni. De hogy mikor lesz vége a járványnak, azt egyáltalán meg tudjuk becsülni? Hogyha jobban meggondoljuk, voltaképpen két záróakkordra számíthatunk. Az egyik a társadalmi, a másik pedig az egészségügyi. Két hónap után majd minden európai országban lazítanak az életünket befolyásoló kisebb-nagyobb korlátozásokon, és ez annak a jele, hogy erősödnek a társadalmi feszültségek, az emberek megelégelték a mindennapi életüket felforgató intézkedéseket, és ha még kisebb megszorításokkal is, de szeretnék ott folytatni, ahol abbahagyták: dolgozni, jönni-menni, pénzt keresni, beszélgetni, egyéni vagy családi napirendeket betartani, tervezgetni, utazgatni, szórakozni és a hatalomnak, az országvezetésnek ezt mindenütt figyelembe kell vennie. A nem is olyan régen elhagyott életformákhoz való visszatérési vágy, a gazdasági kényszerűségek szép csendesen legyőzik a félelmet, és szinte bizonyos, hogy társadalmi megfontolásokból, lépésről-lépésre, de a járvány véget ér. Egészségügyi szempontból viszont lehet ugyan  látni a fényt az alagút végén, de hogy milyen hosszú maga az alagút, azt egyelőre senki nem tudja megmondani. Persze, sokat tudunk az új koronavírusról, egyre többet, de még mindig roppant keveset. Bármennyire is szeretnénk, az szinte kizárt, hogy csak úgy eltűnjön, ahogyan megjelent és alighanem azoknak a szakembereknek van igazuk, akik úgy vélik, hogy gyökeres változást csak az országra-világra kiterjedő védőoltások hozhatnak, hiszen az emberiség mindig így szabadult meg a világjárványoktól, illetve a legfontosabb fertőző betegségektől. Időközben pedig a vírus itt marad mellettünk, körülöttünk és meglehetősen vicces, de azért nem annyira szívderítő az amerikai New York Times-ban a napokban megjelent karikatúra. Két vírus üldögél egy kuckóban és azt mondja egyik a másiknak: „úgy látom, kint lazítanak, azt hiszem, most már mi is kijöhetünk a vesztegzárból.” Szóval, relaxáció ide vagy oda, de a vírussal való együttélésre kell felkészülnünk és nem elfelejteni mindazt, amit két hónap alatt olyan jól begyakoroltunk. A fizikai távolságtartást, az elemi higiéniai szabályok alkalmazását, a fölösleges utazgatásokról és cselekvésekről való lemondást, a kisebb-nagyobb tömegek elkerülését és egyáltalán gondolkodásunk olyan bölcs átállítását, amely lehetővé teszi, hogy az elkövetkező hónapokban félelem nélkül, szorongás nélkül, de mindenképpen megfontolva éljünk. A túlélésnek ez a kulcsa itt van a kezünkben.