Vasárnap szomorú évforduló volt: 34 éve következett be a csernobili atomkatasztrófa. A balesetről később szereztünk tudomást – s nem csak mi, akik annak idején szűrt híreket kaptunk, hanem a nyugati demokrációkban élők is. A balesetet az 1957-ben bekövetkezett majaki katasztrófa után a második legnagyobb atomerőmű-balesetnek tartják. Van aki a második alatt számszerűséget ért, azaz az első baleset a majaki volt, a második a csernobili, más források szerint azonban a majaki tragédia nyomán kétszer annyi káros radioaktív anyag jutott a légtérbe, no meg a vizekbe, a talajba, mint Csernobilban. Tehát a források ellentmondanak egymásnak, de nem is ez a lényeg a történetben, ugyanis az áldozatok számát nem lehet versenybe állítani, puszta statisztikai adattá süllyeszteni a tragédiát. A hivatalos adatok szerint Csernobilben 56 közvetlen áldozata van a katasztrófának, a közvetett áldozatok számát azonban 3-4 ezerre becsülik. Ami lényegesebb talán az, ami közös a két balesetben, jobban mondva azok kezelési módjában: az, hogy a szovjet államgépezet, a pártpropaganda titkolta mindkét baleset bekövetkeztét, tartva magát ahhoz a vélekedéshez, miszerint ha nem beszélünk a problémáról, akkor az nincs is.
Emlékszem, 1986-ban még egyetemista voltam, s kihasználva a május 1-i szabadnapot, otthon voltam szüleimnél, Maroshévízen. Házunktól nem messze volt egy kopár domboldal, kaszálónak használta az egyik szomszéd, s a szegeletből, no meg a nem messze lévő új panelrengetegből odajártunk kisgyerek korunkban játszani: pák-pákoztunk fából faragott puskákkal, pickáztunk, netán aprópénzzel lyuksziztunk, vagy a bicskát próbálgattuk hegyével a földbe szúrni úgy, hogy más-más fogásból indítottuk. Neve is volt ennek az ügyességi játéknak, csak már nem emlékszem rá. Tehát kedves hely volt számunk ez a domboldal. Nemes egyszerűséggel „A Domb”-nak neveztük. Nos, azon a május elsején is – a naptárak tanúsága szerint csütörtöki napra esett – szüleimmel kimentünk a dombra, majálisozni. Jól emlékszem, fújt a szél, de így is örvendtünk a tavaszi napsütésnek és egymásnak. Aztán napok múlva tudtuk meg, mi történt Csernobilben, a szovjet pártpropaganda ugyanis csak akkor hozta nyilvánosságra a baleset tényét, mikor a környező – nyugati – országok vonták kérdőre, hogy mi történt, mi okozza a szokatlanul magas sugárszennyezést.
Aztán jód tablettákat kaptunk. Nem tudom, hatásosabb volt-e az esetleges bajok megelőzésében, mint most a húsvéti kijárási tilalom a vírus terjedésének megakadályozásában. Később, egészen mindmáig hallottuk, halljuk: nem kizárt, hogy egyik-másik rákos megbetegedést az akkori sugárzás okozta. Nem tudhatom, nem vagyok orvos, sem sugárfizikus. Újságíróként azonban tudom – mert ezt mondta nekem vasárnapi interjúalanyom, a téma kutatója, dr. Incze Réka –, hogy mindmáig kimutatható a talajból és a fék kérgéből vett mintákban a Cézium-izotóp jelenléte, ami szerinte „a mesterséges radioaktivitás témakörhöz tartozik s így a csernobili balesethez köthető”. Azt is hozzáfűzte, hogy „műszerek segítségével kimutatható ugyan az említett cézium izotóp, de ebben a mennyiségben nem jelent veszélyt az emberi egészségre.”
A szakember azt is elmondta, hogy tapasztalatai szerint „a fiatalok, a 14–22 éves korosztály tagjai között nagyon kevesen rendelkeznek pontos természettudományos alapokkal a radioaktivitás tekintetében”. Véleménye szerint „ehhez valószínűleg hozzájárul az is, hogy érzékszerveink nem azonosítják a sugárzást: nem látjuk, nem halljuk, nincs szaga stb., azaz csak műszerek segítségével tudjuk kimutatni és számszerűsíteni ezt a jelenséget”. S azt is elmondta, hogy „a radioaktivitást gyakran negatív kontextusban tüntetik fel és kevesen tudják, hogy számos területen veszi hasznát az emberiség: orvostudomány, ipar, mezőgazdaság, régészet, balneo-turizmus stb.”
Tehát az információk hiánya, a tudás hiánya gyakran tetézi a bajt, lásd Csernobil esete, vagy lásd manapság a koronavírus-járványhoz való viszonyulásunkat. Ha többet tudunk a bajról, esélyünk van rá, hogy eredményesebben megküzdünk vele. S akkor talán szomorú évfordulóink száma is csökken…