Kórkép és korkép

Két héttel ezelőtt arról beszéltem a Bukaresti Rádió hallgatóinak, hogy Hargita Megye Tanácsa Itthon vagyunk címmel fotó- és novellapályázatot hirdetett meg a vészhelyzet mindennapjairól, és a testület felkért, hogy vegyek részt az irodalmi alkotásokat elbiráló zsüriben .Természetesen online dolgozunk, a beérkezett munkákat ezekben a napokban töltöttem le a számítógépemre, és el kell mondanom, hogy a kezdeményezés illetve a téma ugyancsak széleskörű és erőteljes visszhangra talált. Mintegy száz írás született meg, a szerzők között pedig találni a középiskolásoktól a nyugdíjasokig majd minden korosztályt. A lányok és a nők jóval nagyobb százalékban ragadtak tollat – illetve billentyűzetet – mint a fiúk és a férfiak, de tekintettel arra, hogy a pályázatot nem csupán a székelyföldi lapokban, hanem a világhálón is meghirdették, egész Erdélyből érkeztek a megyei tanács címére írások. Minthogy a vírus és a járvány ihlette alkotásokra való felhívás román nyelven is megjelent, szép számmal akadnak román nyelvű munkák is. Ami pedig a műfajokat illeti, azt hiszem a legtalálóbb kifejezés erre a bőség zavara lehet. A tanács ugyan novellapályázatot hirdetett meg, de aligha lehet ezt a műfaji korlátot felállítani, hiszen élménybeszámoló, karcolat, glossza, esszé, vallomás, világhálós blog, riport, portré –  mind-mind szerepel a jóval nagyobb számban amatőr fogantatású prózai alkotások között, sőt mi több, néhányan úgy gondolták, hogy versben foglalják össze érzéseiket, gondolataikat. Voltaképpen tehát olyan szövegekkel van dolgunk, amelyek így, összességükben, alaposan körbejárják azt a korántsem egyszerű  élményt, amely valamennyiünk számára közösségi kihívást jelent ezekben a napokban: a karantén, a szükségállapot, a vírustól való félelem, az alapvető emberi szabadságjogok egyrészéről való kényszerű, de a veszélyhelyzetre való belátással elfogadott lemondás, a társadalmi, a kis csoportos, a rokoni és szakmai kapcsolatok fellazulása, a digitális oktatásra való nem is olyan egyszerű áttérés, a hétköznapok megszokott menetrendjének a széttöredezése, a sport- és művelődési élet közvetlen élményeiről való lemondás, amelyet nem tud pótolni a világhálós kinálatoknak az a gazdag tárháza sem, amelyet majd mindenki és minden intézmény igyekszik elénk tárni. Vagyis egyetlen mondatban: most értjük meg igazán, hogy mennyire fontos, mennyire nélkülözhetetlen az a társas emberi lét, amelyet a maga természetességében gyakran észre sem veszünk, és csak a hiánya döbbent rá arra, hogy tartson akár ideig- óráig, akár hetekig-hónapokig,  mit is veszíthetünk. Szóval egyfajta kórkép és korkép a beérkezett írások összessége, amelyek jóval több mint száz oldalt tesznek ki és az is elképzelhető: ha majd elmúlik a veszély, ha majd újra működik a papíralakú könyvkiadás, akkor kötetben is jelenjenek meg ezek a munkák, együtt emlékeztetve azokra a napokra, amelyeket nemcsak egy közösség, egy ország, egy földrész, hanem az egész emberiség közösen élt át, élt meg. És bízzunk abban, közösen lesz majd ereje arra, hogy levonja mindebből a 1egfontosabb következtetéseket, tanulságokat. Mindenekelőtt: hiába terjednek fényévekre ismereteink, ha a mikrovilág kapuja előtt megtorpanunk. Hiába gondoljuk azt, hogy fejlődési-fejlesztési elképzeléseinkkel bármiféle tekintetben uralni tudjuk a Földet, hogyha elveszítjük a más biológiai rendszerekkel való együttélés harmóniáját és biztonságát. A parányi vírus feladta az óriási leckét: a jövőben egészen biztosan másképpen, más értékekre figyelve kell berendeznünk életünket.