Járvány és irodalom

A napokban Hargita Megye Tanácsa Itthon vagyunk címmel fotó- és novellapályázatot hirdetett meg. A címe akár az is lehetett volna, hogy Otthon vagyunk, hiszen április 15-ig olyan novellákat, személyes élettörténeteket, fotókat, fotóalbumokat várnak, amelyek a koronavírusos vészhelyzet mindennapjait örökítik meg. A tanács felkért, hogy vegyek részt a zsüriben és elgondoltam, az életem során milyen könyveket olvastam el, amelyek vagy a járványok körül forognak, vagy éppen valamiféle ragályos kór a kiindulópontjuk. Nos, itt van mindenekelőtt a tizennegyedik századbeli és a világ majd minden nyelvére lefordított Dekameron, amelyben Bocaccio a firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba menekült férfiak és nők történeteit gyűjti egy csokorba és lassan már ötven esztendeje, hogy főként amatőr színészekkel Passolini olyan remek filmet forgatott belőle. Úgyszintén a világirodalom klasszikusa a Daniel Defoe-nek, a Robinson szerzőjének a londoni nagy pestisjárványról írt munkája. Igaz, ő még csak öt esztendős volt, amikor az angol fővárosra, 1665-ben rátört a vész, de több mint fél évszázad teltén rokonaira kérdezett rá, írott forrásokat kutatott fel és olyan könyvet írt meg, amelyben szépirodalmi, korabeli társadalomtudományi és dokumentumirodalmi elemek egyaránt keverednek. És pestisről lévén szó, talán a leghíresebb  francia Albert Camus-nek az az 1947-es regénye, amely a maga elidegenítő, szántszándékkal közönyös szemléletű stílusával képes volt arra, hogy jóval szélesebb társadalmi kisugárzású művet teremtsen. Talán nem véletlen, hogy az idei koronavírus pandémia idején Japánban nem kevesebb mint hétszer adták ki újra, olyan gyorsan elfogytak a könyvek az online rendeléseken. Az első világháború végén tomboló spanyolnátha járvány is emlékezetes témának bizonyult több író számára, és hogy szűkebb pátriánkban, Erdélyben maradjunk, Kuncz Aladár Fekete kolostora az, amelyben néhány fejezetet annak a betegségnek szentel, amely a francia internáló táborban válogatás nélkül szedte a különböző nemzetiségű áldozatait. A magyar irodalomban egyébként Karinthy és Kosztolányi is naplót vezetett a kórról, amely végzetesnek bizonyult Karinthy felesége számára és hatalmas szenvedéseket okozott a Kosztolányi családnak. Mint ahogyan az irodalomtörténészek nagy része egyetért abban, hogy az amúgyis megrendült egészségű Adynak a spanyol nátha jelentette a végszót. És még nem is szóltam Gabriel Garcia Marquez  monumentális regényéről. A szerelem kolera idején című műből 2007-ben úgyszintén nagysikerű filmet faragtak. Az úgymond betegség-könyvek klasszikusainak klasszikusa nyilvánvalóan a Varázshegy, Thomas Mann azt a svájci Davost választva színhelyül, ahol a világ gazdasági és politikai elitje manapság még mindig összejár. Itt, a tuberkulózis szanatóriumi környezetében, az emberi lét és társadalom legjelentősebb eszmeáramlatai ütköznek össze. És hosszasan lehetne még folytatni a sort a bulvárirodalomnak azokkal a bestseller termékeivel, amelyek leggyakrabban valamiféle olyan, az egész világot lerohanó vírusok köré fűzik a történeteiket, amelyek vagy katonai laboratóriumokban szabadultak ki, vagy más bolygóról érkeztek a Földre. Nos, valóban kiváncsi vagyok, hogy a jelenlegi koronavírus, ez az ici-pici élőlény, amely a még mindig nem eléggé ismert földi biológiai rendszerek része, milyen ihletforrásként szolgál a tollforgatóknak és fotósoknak. De az lenne az igazi, ha nem lenne sem könyv-, sem fotósorozat belőle.