Az utolsó partizán. Két évvel ezelőtt, ezzel a címmel, egy óránál is hosszabb dokumentumfilmet készítettek róla amerikai filmstúdiók. Sokfele a világon az örök tiltakozónak és örök forradalmárnak tartották. Az Európai Parlamentben hat esztendővel ezelőtt hosszú perceken át tapsolták, amikor kilencvenkét évesen elfoglalta a helyét. A görög népnek pedig az elmúlt napokban, március harmincadikán, kilencvenhét éves korában elhunyt Manolisz Glezosz maga volt az élő legendája.
Talán úgy, mint más korban a magyaroknak Rózsa Sándor. Csakhogy Glezosznak nem a betyárkodás hozta meg a hírnevét, hanem egy kamaszkori cselekedet. Amikor a második világháborúban a német csapatok elfoglalták Athént és kitűzték az Akropoliszra a horogkeresztes zászlót, egyik éjszaka, egy másik társával együtt, a mészköves barlangjáratokon keresztül felkúszott a csúcsra és a mélybe dobta a hódítás jelképét, elindítva így az egyre szélesebb körű görög ellenállást.
Persze, mindezt nem úszta meg börtön és kínzások nélkül, mint ahogyan a világégést követő görög polgárháborúban is rácsok mögé zárták baloldali meggyőződéséért, amelyet hosszú élete végéig sem adott fel.
Azok a görök menekültek, akik a múlt század ötvenes éveiben nagy számban többek között Romániába és Magyarországra is eljutottak, az ő nevével kezdték meg új életüket. A hidegháborús korszakban pedig az úgynevezett béketábor övezte nagy-nagy tisztelettel a forradalmárt. Kevesen tudják, hogy azokban az években a Szovjetunió több milliós példányszámú postai bélyeget is nyomtatott az arcképével, mire válaszként, az akkori görögországi jobboldali kormány is hasonló formában vágott vissza. Az általa kiadott bélyegek azonban Magyarország mártír-miniszterelnökét, Nagy Imrét ábrázolták, arra utalva, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése a szovjet hatalom műve.
Görögország jelenkori történetében akadt még néhány jobboldali puccs, ilyenkor rendszeresen bebörtönözték, több mint tizenkét évet töltött fegyházban vagy kényszerlakhelyen. Amikor pedig a baloldal került hatalomra, akkor országos közéleti funkciókat is elvállalt, de nem sokáig, mert soha nem tért el radikális baloldali nézeteitől. Néhány esztendőn keresztül, szülőfaluja polgármestereként, megpróbált a térségnek valamiféle helyi parlamentet, saját önkormányzatot és ha úgy tetszik, területi autonómiát kialakítani, de kisérlete kudarcba fulladt. Noha 1984-ben először, 1994-ben pedig másodszor úgyszintén görög kommunista párt küldte az európai parlamentbe – másodszor pedig a legnagyobb szavazatszámmal – az ezredforduló után mégis ott állt azoknak a tüntetéseknek az élén, amelyek tiltakoztak az európai diplomácia és a nemzetközi pénzügyi világ görögországi csődmentő eljárásai ellen. A róla szóló dokumentumfilmben arról is beszélt, hogy egész életében nem félt semmitől, csak a repülőgépektől. Ezért arról a szigetről, ahol lakott, kizárólag hajóval és vonattal utazott az Európai Parlament üléseire, majd nemsokára átadta helyét az utána következő görög jelöltnek. A világ számára viszont annak a szabadságot, a függetlenséget megtestesítő görög embernek a jelképévé vált, aki mindemellett nem veti meg az élet szépségeit és örömeit, aki képes együtt sírni a szenvedőkkel és együtt táncolni a mulatozókkal. Akárcsak– hogy a feledhetetlen filmeknél maradjunk– Zorba, a görög.