Másnap is meglestem, hányat léphettem, mert elmaradt a dicséret. S kiderült, hogy alig sikerült teljesíteni a hatezer lépést. Pedig aznap is munkában voltam, sőt, gyalog tettem meg a szerkesztőségig a közel három kilométeres utat, s az esti szolgálat ideje alatt is több tucatszor nyargaltam végig az irodám és a műszak irodája közötti hosszú folyosón. De hát nincs mindig velem a telefonom, így esti folyosói nyargalászásom mintha nem is létezne, csak a lábamban érzem a fáradtságot, a virtuális térben nem hagy nyomot. Nem mérik, azaz nem létezik. S nyilván, dicséret sem jár érte.
Az viszont tény, hogy nem mozgok eleget. Ez alkati kérdés – soha nem voltam valami nagy sportember, s noha a tornasorban az első között álltam a különböző normák teljesítésénél az utolsók között voltam. Azzal kompenzáltam, hogy a tornaórán jól teljesítő osztálytársaim tőlem másolták a leckét. De nem csak alkati kérdés a mozgás hiánya, hanem – teszem azt – lustaság kérdése is. Vagy munkahelyi sajátosság kérdése. A lustaságon nincs mit ragozni – esetleg tenni lehetne ellene, ha nem volna túl lusta hozzá az ember – de a munkavégzés sajátosságai ellen nem sokat lehet tenni. A terepező újságíró ugyanis a terepen mozog, nyargalászik, a szerkesztő meg íróasztalához, irodai székéhez, számítógépe képernyőjéhez szögezve végzi napi feladatát: olvas, javít, ellenőriz, szerkeszt, mérlegel majd elhelyezi a lapban az anyagokat.
Közben azzal áltatom magam, hogy a télen felszedett fölös kilókat nyáron úgyis leadja az ember, ugyanis többet mozog, a hideg nem tartja benn a házban, a ház körüli tennivaló elvégzése is mozgásra készteti, egy kis gereblyézés, favágás, kerítésfestés, kertészkedés, virággondozás, öntözés, netán az autó kitakarítása és lemosása megmozgatja az ellustult, a mozgástól elszokott embert. De hát tudjuk, ezek teljesítésének is annyi az esélye, mint az újévi fogadalmak megtartásának: ez ember tudja, hogy mit kellene tegyen, s azt is tudja, hogy miért – csak éppen képtelen megtenni. „Ma még nem, de holnaptól aztán biztosan…!” – alapon. S máris eszünkbe jut a C-kategóriás népdal sora: „De már látom, semmi se lesz belőle…”
Ezen tépelődöm, mikor mindenki az javasolja, hogy maradjak, maradjunk otthon. Igen, minél kevesebb emberrel érintkezzünk, ezzel is hozzájárulva a minden számítást áthúzó vírus terjedésének lassításához, megakadályozásához. Ahhoz, hogy ne terheljük túl a betegellátási rendszert, s ahhoz, hogy védjük a legsérülékenyebb, legveszélyeztetettebb csoport egészségét, életét. Az idősekét, a betegekét elsősorban, akiknél a gyenge immunrendszer miatt végzetes lehet a fertőzés. Éppen ezért érthetetlen számomra azoknak a magatartása, akik fertőzött övezetből térnek haza, s úgy tesznek, mintha semmi se történt volna, mintha őket nem érheti semmi baj – ezáltal mások egészségét, végső soron életét veszélyeztetve.
Bízom benne, hogy lejár ez az őrület is, s egészségesen kerülünk ki belőle. De abban is bízom, hogy a tanulságokat is leszűrjük majd a történtekből, s eszünkbe jut mindaz, amit a szolidaritásról, a bajba jutottak megsegítéséről hallottunk, s amit önzéssel, saját javunknak a közjó elé sorolásával elfelejtettünk.
Megható, mikor azt olvasom a közösségi médiában, hogy az egymással való vagdalkozás helyett inkább fogjunk össze, és segítsünk azokon, akiknek most a legnaygobb szüksége van a segítségre. Például a környezetünkben élő időseket: nézzük meg, van-e elég enni- és innivalójuk, gyógyszerük, meleg a házban? Vagy van-e szükségük pár bátorító szóra?
Tegyünk pár lépést irányukba, még akkor is, ha azt nem jegyzi a lépésszámlálónk. Mert azért annyira nem okos a telefonunk sem…