A látlelet azonban nem csak a Közel-Keletre érvényes, ahonnan a szerző legfőbb érvei származnak, hanem a teljes kortárs politikai rendszerre is.
Tudjuk, Kínában is elhangzott már a feltevés, hogy Luhan tartományt az amerikaiak fertőzték meg a vírussal, hogy Kína gazdaságát romba döntsék. A Közel-Keleten ez az ötlet ma már a szivárvány minden színében ott pompázik. Mohamed Szaidi, az iráni Quom városának síita prédikátora úgy véli, hogy a vírust Trump amerikai elnök szabadította rá Iránra is, hogy a hívők számára lehetetlenné tegye a szent helyek felkeresését. A neves szaúd-arábiai újságírónőnek, Nura el-Motiarinak is van ötlete. A vírust Katar szabadította rá a szaúdi királyságra, hogy a szunnita ellenfeleket tönkretegye. Ismerős érvek, nemdebár. Minálunk is divat a kormányokat vagy az ellenzéket vádolni azzal, hogy a vírussal ellenfeleit próbálja szétzülleszteni. Magyarországon például az Európai Parlement DK-s képviselője, Dobrev Klára vádolja azzal a kormányt, hogy a járvánnyal egyszere két legyet szeretne ütni egy csapásra. Egyrészt a vírustesztek megvonásával, másrészt a nyugdíjasok megtizedelésével szeretné szépíteni a költségvetést. Másutt a kormánypártok vádolják hasonlókkal az ellenzékieket.
A vírus azonban sehol nem jár olyan drámai következményekkel, mint éppen a Közel-Keleten. Szíriában, Jemenben, Irakban és Líbiában. Az egymással háborúzó felek szintén egymást vádolják azzal, hogy az ellenség a vírust is beveti a másik megsemmisítése érdekében. Szinte már „természetszerűen” Kívülről nézve a Dobrev-féle „sejtés” színtiszta őrültség, bár a hívek szerint van benne logika. Ők az Orbán-féle „sejtést” tartják őrültségnek. De sokak szerint abban is van logika. Sőt, mintha a tények is azt látszanának igazolni. A hazátlanná vált és így mindenféle reguláris egészségügyi rendszer hatáskörén kívül került embertömegek közt ugyanis, amelyek menekülttáborokban tengetik életüket, a vírus valóban akadálytalanul hódíthat. Határoktól függetlenül, hiszen a migránsok a Közel-Keleten ma is akadálytalanul léphetnek át az államhatárokon.
Arról nem is beszélve, hogy az öböl-menti államok gazdasági mindennapjai elképzelhetetlenek pakisztáni, indiai, délkelet-ázsiai vendégmunkások tömegei nélkül, akik zsúfolt repülőgépeken, vonatokon, autóbuszokon ingáznak, s tömegszállásokon élnek. S azokban az államokban, mint Irán is, ahol egyrészt a nyugati szankciók teremtenek tarthatatlan helyzetet, másrészt a kormányzat csapja be, szigeteli el és korlátozza emberi jogaikban az állampolgárokat, a folytonos tömegmegmozdulások jelentenek kedvező feltételeket a járvány terjedésére.
A közel-keleti államokban egyébként is a javak elosztásában megnyilvánuló égbekiáltó ellentétek keltenek virotikus zavargásokat. Mindenütt klánok, vallási csoportok, katonai junták, állampártok gyakorolják a hatalmat. Melyeknek legkisebb gondjuk is nagyobb, mint az egész társadalmat átfogó egészségügyi rendszer kiépítése vagy karbantartása. Efféle – az állam rendeltetésszerű működését lehetetlenné tevő – struktúrák sehol másutt a világon nem léteznek.
Az állam teljesítőképessége mindazonáltal világprobléma. Korunk sorskérdése, mely válsághelyzetekben meghatározó jelentőségűvé válhat. Nem csak az arab államokban lángolnak fel a rendszer stabilitását fenyegető tiltakozóakciók. Hongkongban, Latin- Amerikában, Franciaországban, Kelet-Afrikában, Libanonban is mindennaposok a zavargások.
A kihívások ma már mások, mint a 19. században, amikoris nemzetállamok viaskodtak egymással. Akkor még volt miért. Ma már az egyéni igények a legelmaradottabb társadalmakban is maximálissá növekedtek, mindenki úgy szeretne élni, mint a svédek, az erőforrások azonban mindinkább beszűkülnek.
A vírusjárvány az alapproblémákat egészen konkréttá egyszerűsíti: Kinek vagyunk hajlandók védőmaszkokat exportálni? Kinek tiltjuk meg a beutazást? Kinek juthat hely az intenzív osztályokon? És kinek nem?
Így aztán a járvány az emberiséget egészében is a társadalmi rendszerek erkölcsi-politikai működőképességének problémáival szembesíti. Iránban a vallási elit hatalmi igényei válnak kérdésessé. Másutt az ideológiai kizárólagosságok vagy a gazdasági elit kontrolálhatatlan hatalma veszíti el legitimitását.
Az emberiség létkérdései ezek. A koronavírus puszta „ártalmatlan” figyelmeztetés azokhoz képest, melyek elé – sajnos félelmetesen rövid időn belül – az egyelőre háttérbe szorult, de továbbra is legfőbb fenyegetés, a klímaválság állít bennünket.
Globalizáció ide vagy oda, ezek a kérdések ez idő szerint csak állami (nyugat-európai terminológiával: nemzeti) szinten vethetők fel. (Egyáltalán).
Ott kell tehát megoldásokat is találnunk rájuk. De a nemzeti bezárkózás önmagában nem lehet megoldás. Hiszen ma már minden mindennel összefügg. A globalizáció csak a szó sajátos értelmében vett nemzetköziségen, azaz a nemzetek közti összefogáson és az erre alapozott – mindenki által elfogadható – kompromisszumokon alapulhat: a helyhatóságot, a régiót, az államot, a kontinenseket és az emberiség egészét harmonikus egységbe foglaló közösségfogalom – ma még illuzórikusnak tűnő, de távlatilag elkerülhetetlen – kidolgozásán.