A nagy újjáépítési lendületben fel sem tűnt, hogy a liberális kormány úgy állt fel, hogy tagjainak nagy részét a parlamenti szakbizottságokban elvágták, hogy néhányan közülük elég gyanúsak a korrupcióellenesség szemüvegén át nézve, inkompetenciájukról nem is beszélve. Nem tűnt fel, pedig korábban ez nem történt meg. És sorra következtek olyan dolgok, amik korábban nem történtek, történhettek volna meg, például a parlamenti vita mellőzésével, felelősségvállalással elfogadott törvények.
Közben az embereket más kérdések foglalkoztatták, főleg az előző, lejáratott kormány szociális intézkedéseinek (minimálbér, adók, különösen a nyugdíjak) folytonosságát illetően, miután az új kormány a szokott módon a régire kent minden nehézséget. A megszeppent emberek már azt is elfogadták, hogy a furcsa játszmák folytán, az előre hozott választások érdekében önbuktatásra ítélt kormány egy éjszaka leforgása alatt nem kevesebb, mint huszonöt sürgősségi kormányrendeletet bocsátott ki a fentebb említett és más célok jegyében. Miközben azelőtt a legádázabb harc – az igazságszolgáltatás függetlensége jelszavával – éppen a kormány indokolatlan sürgősségi rendeletei ellen folyt.
Mi lehetett azokkal, akik egyetlen – voltaképpen az Alkotmánybíróság által nem is kifogásolt, tolvajok módján éjszaka elkövetett – besurranó sürgősségi kormányrendelet miatt százezrével tüntettek? Most nem tartják felháborítónak, szóra érdemesnek a sok vagy törvénytelen, vagy formai hibáktól szenvedő, nem egy esetben egyszerűen semmilyen sürgősség által nem indokolt rendeletet?
De tekintsük például az egészségügy helyzetét, aligha van ma aktuálisabb téma, akár a koronavírus-járványtól függetlenül. Az egészségügy a lázas megújulás, heves forrongás tüneteit mutatja. Mint kiderült, az RMDSZ hathatós hozzájárulásával elkövetett kormánybuktatás egyik fontos célja az említettek mellett az egészségügyi rendszer privatizációja is volt, azaz magánkézbe adni minden szolgáltatást, amit csak lehet, a közszektorral szemben előnyben részesíteni, költségvetési pénzből, a magánrendelőket, -betegellátást, a sürgősségit is beleértve. (Utóbbi persze lekerült a napirendről, Raed Arafat leváltásával egyetemben, amióta az újjáépítők is belátták, hogy a pályafutását Marosvásárhelyen kezdő derék világhírű arab jóformán az egyedüli ebben az országban, aki meg tudja szervezni a védekezést a korona ostroma ellen.)
Az állami költségvetés magánkórházakhoz való átirányításának tervét Szebenből irányítják. Victor Costache szív- és érsebész főorvos, egészségügyi miniszter – az összeférhetetlenség iskolapéldáját nyújtva – tovább gyakorolja mesterségét: rendszeresen operál a szebeni Polisano magánkórházban. Mircea Beurean, a szintén nemzetközi hírű sebész, szintén egészségügyi miniszter, de ó, jaj, a vörös pestis uralma idején, egy – meglehet, megrendezett – kórházi baleset nyomán gyorsan kirúgódott, most pedig a DNA mancsaiban várja a sorsát megvesztegetés miatt. Beurean még mindig jobban járt azonban, mint Sorana Pintea, a Costache előtti (tehát szintén vörös pestises) egészségügyi miniszter, akit a régi szép binomi időkre emlékeztető módon, bilincseit csörgetve lökdöstek kivizsgálásra, az erre a látványosságra kihívott újságírók hangos sorfala között, miután a DNA előzetes letartóztatásba helyezte a súlyos beteg asszonyt.
Na de vissza Szebenbe! Costache miniszter a Polisanot természetesen azonnal felírta az állami pénzre jogosult kórházak listájára (mélyítve az összeférhetetlenséget), az állami betegbiztosító élére pedig a Polisano egyik munkatársát, bizonyos Adela Cojant nevezte ki. Costache friss államtitkára, Horatiu Moldovan egy másik magánkórház lánc, a Sanador fontos embere. Costache fő támogatója az egész konstrukcióban Raluca Turcan miniszterelnök-helyettes, kettejük viszonyában rossz nyelvek szerint a szíven kívül más szervek is szerepet játszanak. (Ludovic Orban, a jelenlegi miniszterelnök több mint tizenegy évvel ezelőtt Raluca Turcanra célozva azzal biztatta a liberális párt hölgyeit, hogy nem kell senki befutottak ágyaiban megfordulniuk ahhoz, hogy maguk is érvényesüljenek – elképzelem, hogy szegény Teodor Stolojan már nem is féltékeny…)
A fentebb említett szereplők fontos közös vonása: mind szebeniek. Szebeni a Polisano igazgatója is: nem más, mint Jürgen Porr főorvos, a szebeni kórház vezetőtanácsának elnöke, ismertebb tisztségét tekintve a romániai németek szebeni székhelyű érdekképviseleti szervezetének elnöke, akit rokoni kapcsolat fűz Klaus Iohannishoz. Igen, hát igen, a legszebenibb maga az államelnök. Aki mindezekről a machinációkról, hogy úgy mondjuk, testközelből tud.
Na most, képzeljük el, ha a korrupció elleni fellépés Kövesi-féle modellje pártatlanul működne (amiről egy pillanatig sem volt szó, hiszen épp az ellenkezőjére találták ki), milyen heves vádak szálltak volna egekig: „szervezett bűnbanda”, „befolyással való üzérkedés”, „összeférhetetlenség”, „a nemzetgazdasági érdekek aláásása” stb. Hogy dőlne a tömeg az Államelnöki Hivatal elé tanulságos jelszavakat skandálva, csalással szerzett ingatlanokra is hivatkozva. Costachét bilincsbe verve lökdösték volna a tömegben a DNA főbejáratához, a bulvársajtó címoldalon közölte volna a férjes asszony Turcan lehallgatott beszélgetéseit az agglegény Costachéval… Szerencsére ez csupán egy rossz álom, mint annyi más, ami most a megújuló Romániában történik.
Utóirat
Tehát az államelnök nem csak tud róla, de érdekelt része is az egészségügy sajátos megújhodásának. A #rezist mozgalom híveinek hallgatása cinizmusból, az embernyáj türelme elkínzott közönyből, a választók hozzáállása manipuláltságból, a sajtó(nk) hallgatása (miután az előző kormányt orrba-szájba gyalázta, az államelnök szabotázsainak és karaktergyilkos kirohanásainak szellemében) a fentiekből együtt és felületességből fakad. De az Európai Unió, az Európai Bizottság érdektelensége több mint cinkosság.