Az említett hírforrás szerint a konferencián elhangzott, hogy: a román állam – nemzeti majd ideológiai célokat követve – az egyházak befolyását akarta megtörni ingatlanvagyonuk és elsősorban iskoláik államosításával. Az ingatlanok egy részét visszaszolgáltatták, de jobbára az ingatlanfenntartó vagyon nélkül.
Korábban egy háromszéki konferencián számolt be egy jeles közéleti személyiség arról, hogy a visszaszolgáltatása folyamata 2012-ban megtorpant. Addig – még ha többnyire tessék-lássék módon is – kerültek vissza közösségi ingatlanok, mint épületek, erdők, földterületek a magyar szervezetek, így az egyházak, közbirtokosságok tulajdonába, s szolgáltattak vissza elkobzott kastélyokat, városi palotákat és bérházakat, erdőségeket az arisztokrata vagy polgári családoknak, az 1948-as kisemmizést megélők és elszenvedők leszármazottjainak. Nyolc évvel ezelőtt azonban ez a félgőzzel, tangólépésben – azaz kettőt előre, egyet hátra lépve – végzett restitúció leállt, noha hivatalosan senki nem mondta ki ezt. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körüli hercehurca, a szimbolikus erővel és jelentőséggel bíró épület újbóli államosítása elindította a visszaszolgáltatás visszacsinálásának folyamatát, ugyanis némely román politikus számára elfogadhatatlan, hogy ne román kézen legyenek nagyvárosaink belvárosi ingatlanjai, a szórványvidék kastélyai, Erdély patinás iskolaépületei vagy az erdős területek jelentős hányada. S az is látszik, hogy Sepsiszentgyörgy csak főpróba volt, a Székely Mikó esete szolgáltatta a precedenst, ugyanis a következő felvonás már Marosvásárhelyen zajlott, ezúttal a római katolikus gimnázium épülete – és az időközben újralétesített katolikus iskola kezdeményezői és megvalósítói – lettek az ügy főszereplői. Abban a városban, ahol módszeresen igyekeznek leépíteni a magyar nyelvű orvosképzést is. Hol a magyar tagozat intézményen belüli arányának csökkentésével, hol a magyar oktatók által a korábbi főiskola romjain életre hívott műszaki egyetemmel való egyesüléssel csökkentették az intézmény magyar jellegét. Ennek előzménye, hogy létrehozását követően hamarosan, nagyon rövid idő alatt éppen a magyar oktatókat paterolták ki a Petru Maior Egyetemről, szinte kényszerítve arra, hogy létrehozzanak egy új intézményt, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi mérnöki karát.
Ugyancsak hétfői hír, hogy a csíkszeredai megyei sürgősségi kórház oktatókórházzá lett, egyike az ország azon egészségügyi intézményeinek, amelyben rezidensképzést szervezhetnek. A kórházmenedzsment a gyógyítás és az oktatás mellett a tudományos kutatás felfuttatását tervezi, annak érdekében, hogy idővel klinikai kórházzá minősíthessék az intézményt. Mindez elsősorban a betegellátás minőségének javítását szolgálja. De nem elhanyagolandó az intézmény rangja emelésének velejárója, az egészségipar fejlődése sem: szakemberekkel, felszerelésekkel való ellátottsága okán a térség egyik legjelentősebb szolgáltató egységévé válhat az intézmény.
Miért állítottam párhuzamba a két hírt? Az egyik létünk ellehetetlenítéséről, megkeserítéséről szól, a másik meg arról, hogy mi magunk, intézményeink, elhivatott intézményvezetőink révén, előrelátó módon, jövőt tervezve tehetünk annak érdekében, hogy jól érezzük és biztonságban tudjuk magunkat szülőföldünkön. S követeljük jussunkat, befizetett adólejeinkből intézményeinknek járó részünket. De ha nem adják, nem biztosítják intézményeink létét, akkor mi magunknak teremtsünk intézményeket, saját intézményrendszert. Akár orvosi egyetemet is, a vásárhelyi negatív és a csíkszeredai pozitív történéseken okulva.
S akkor hátha a rólunk szóló hírek nemcsak érdekesek és szomorúak lesznek, hanem érdekfeszítőek és derűsek.