A szakemberek sajnos ismét kénytelenek voltak drasztikus veszélyekre figyelmeztetni a nemzetközi nyilvánosságot. A klímaválság állása és az atomháború veszélyének megnövekedése miatt a szimbolikus végóra-vekker mutatója múlt hét csütörtökén már csak alig 100 másodpercnyire állt a szintén szimbolikus 12. órától. A végóra-vekker (angol terminussal a Doomsday Clock) természetesen nem szokásos másodpercekben méri az időt, hanem az élővilág sok millió éves történetének évezredekben mérhető „óráiban”. Az élővilág ideje, amint azt minden, a természetet valamennyire is ismerő ember pontosan tudja, nem egyenletesen múlik. A tiszavirágtól az elefántig vagy óriásfenyőkig minden élőlénynek megvan a maga sajátos élettartama. S ez a fajokra is érvényes. Fajok halnak ki és újak születnek. Így aztán az élővilág időmúlásának tempója is ingadozik. De az időmúlás, a biológiai is, legfeljebb lassítható, de mindig előrehalad. (Jelentsen ez bármit is.)
Ennyire azonban még soha szaladt előre, mint az utóbbi esztendőkben. Tavaly még 120 „másodpercre” álltunk az éjféltől. Mára – mint említettem – a maradék idő 100 „másodpercre” apadt. Ez kozmikus időben számítva is rémisztő gyorsaság. A végóra-vekkert „karbantartó” tudományos társaság szakfolyóiratában, a Buletin of Atomic Scientistben tette közzé, hogy bár Greta Tunberg Fridays for Future nevű mozgalmának tiltakozó akciói határozottan megnövelték a nemzetközi közvélemény klimatikus veszedelmek iránti érzékenységét, a kormányok – akárcsak korábban – továbbra sem állnak a helyzet magaslatán. Reakcióik legjobb esetben is lagymatagoknak tekinthetők.
Az egyesült Nemzetek Szervezetének klímacsúcsán szépen csiszolt, gyakorta éppenséggel patetikus beszédek hangzottak el, a széndioxid-kibocsátás mérséklésére vonatkozó tervek azonban messze elmaradtak a követelményektől. S nem csak az államok, maguk a klímavédők sem voltak képesek valóban használható és hatékony ötletekkel előállni.
„Ez a »visszafogottság« – írják a szakemberek – egy olyan évet jellemzett, melyben végképp nyilvánvalóvá vált, hogy a klímaválság meghatározó komponense az emberi tevékenység. Még ha a kozmikus okokat és a földtörténeti folyamatok ciklikusságát figyelembe vesszük is. Az ember messze többet vesz el a természettől, mint amennyit megengedhetne magának vagy amennyit visszajuttathatna.
A ránk maradt első feljegyzések óta még egyetlen krónikás sem tudósított ilyen mértékű bozóttüzekről, a gleccserek hasonló mérvű olvadásáról.
S ami még elkeserítőbb: a valóság a legpesszimistább jóslatokra is újra és újra rácáfolni látszik. Fergetegesen gyorsuló időben élünk.
S a környezeti válság még korántsem minden. Anélkül, hogy a nemzetközi nyilvánosság végveszélyként venne róla tudomást, az atomháború veszélye ismét aktuálissá vált. Az atomsorompó egyezmények egy részének érvényességi ideje lejárt. Másokat meg maguk a felek mondták fel. A fegyverkezési hajsza kiújulni látszik, és nincsenek olyan nemzetközi szervezetek, melyek az atomfegyverek birtokosait valamiként önmérsékletre kényszeríthetnék. Sőt. Újabb atomhatalmak jelennek, illetve jelenhetnek meg. A háborús konfliktusok kirobbantásának megelőzését célzó akadályok is lazulnak. A nagyhatalmak gyakran maguk veszik semmibe a nemzetközi szerződéseket. Vagy el sem ismerik a nemzetközi intézmények joghatóságát.
A 1990-es évekre ma már nosztalgiával tekintünk vissza. Akkor álltunk legtávolabb a 12. órától. A végóra-vekker akkor még háromnegyed 12 előtt 2 percet mutatott.
Mind nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberi ész lassan kiiktatja az ember szellemi-morális énjét. A rációnak „köszönhetően” olyan erők birtokába jutottunk, melyek fölött alig van már hatalmunk. Az ember morális énje fokozatosan leválik a ma is kőkorszaki ösztönvilágról.
A civilizáció (azaz anyag istenné emelése) és a kultúra (a szellemiség erkölcsi ereje) mindinkább szembekerül egymással.
Úgy is mondhatnám: végzetesen.