Az 1989-es év úgy telt el, hogy végig azt éreztem: valami történni fog, pontosabban, hogy valaminek történnie kell. Akkor Nagyszalontán éltem, naponta néztem a magyar televíziót és hallgattam a Kossuth Rádiót.
A lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi híradások, a keletnémet úgynevezett turisták átengedése a magyar határon, Tőkés László nyilvános megszólalásai azt sugallták, hogy a kommunista rendszernek egész Európában vége lesz.
Tudtuk, vagy inkább reméltük a rezsim végét, ám amikor az bekövetkezett, mégis váratlanul ért bennünket. Nemcsak minket, egyszerű állampolgárokat, hanem az akkori , a hatalmat ad-hoc módon megragadó politikai elitet is. Az, hogy a diktatúra bukását követően Románia egyfajta tompított, fékezett és visszafogott rendszerváltás irányába indult el, kerülve a radikális változásokat, azt hiszem, hogy épp ennek a tanácstalanságnak a következménye. A hatalom kivárt, megpróbálta begyűjteni és feldolgozni a belföldi és külföldi jelzéseket, s mindig a legkisebb ellenállás irányába mozdult el. A rendszerváltóknak nem volt igazi stratégiájuk, s ez meglátszott az ország politikai irányvonalán, a gazdasági hanyatláson, ami a szabadság kivívását követte.
Itt mindjárt fel kell tennünk egy kérdést: volt-e valójában mozgástere és ha igen, akkor mekkora az Iliescu – Petre Roman fémjelezte vezetésnek? Megítélésem szerint mindössze annyi, hogy akarattal vagy tudás-hiányból, de lassította a rendszerváltás folyamatát. Valójában azonban a nyugati orientációnak, a piacgazdaságnak, a politikai pluralizmusnak nem volt alternatívája. A Szovjetúnió széthullott, a Balkánon zűrzavaros helyzet alakult ki, Románia biztonságát csakis és gazdasági felemelkedését csakis a NATO-tól és az Európai Uniótól remélhette. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy ugyanez a vezetés el tudta kerülni annak veszélyét, hogy szélsőséges politikai erők vegyék át a hatalmat. Hiszen – ahogy mondani szokták – igény az lett volna rá.
Az ezredforduló után megváltozott az ország alapvető politikai paradigmái. Immár nem az úgynevezett demokraták harcoltak az úgynevezett kommunistákkal, hanem az úgynevezett korrupcióellenesek, az úgynevezett nemzeti elkötelezettekkel. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy egyre több külföldi befektető érkezett az országba. Felgyorsult az integráció folyamata és érezhetően megnőtt a külföldi politikai és gazdasági érdekeltség Romániában, amelyet egyesek örömmel, mások gyanakvással fogadtak.
Olyan kérdések tevődtek fel, hogy a globalizációt, avagy a nemzetállami modellt kell-e követni. Tulajdonképpen ma is itt tartunk. S akkor eljutunk a legfontosabb kérdéshez. Szabadok vagyunk-e? Lehetünk-e szabadok egy mindinkább globalizálódó világban, avagy van-e értelme annak a szabadságnek, amelyik szembefordul a nemzetközi együttműködéssel, bezárkózik és nacionalista szólamokat hangoztat?
A forradalom 30 éves évfordulója jó alkalom arra, hogy gondolkodjunk ezekről a kérdésekről.