Nem csak a törvények nem ismerete nem mentesíthet a jogi következmények alól, de – legalábbis a politikában – a tények nem ismerete sem háríthatja el az erkölcsi következményeket. Fekete Győr Andrásnak – erdélyi származása dacára – nem csak fogalma sincs a romániai magyar valóságról, de, ami jóval súlyosabb, még csak tudomást sem igen akar venni róla. Számára egyetlen szempont létezik: Orbán Viktor lenullázása. Hogy Orbán Viktor rászolgált-e erre, az csak érintőlegesen tartozik ide.
Számomra a dolog azért különösen kínos, mert az én családomban is van minimum egy „hazaáruló” (de az is lehet, hogy kettő). Előbbi az interneten cirkál, mindenki ismerheti, Bíró Zoltánnak hívják. Én azonban őt soha nem tekintettem hazaárulónak, olyan kozmopolitának viszont igen, akivel – ma már – nem mindenben tudok egyet érteni, de akit – ennek ellenére nagy vonalakban értek. Orbán Viktorral ellentétben, akit – bár tisztelek – nem mindig.
Zoltán fiam úgy véli, hogy a romániai magyarság helyzete) csakis a román többségi társadalom jóindulatán múlhat. (Európa gyakorlatilag semmit nem számít, merthogy Európát sok minden érdekli, de a mi dolgaink egyáltalán – szép román szóval: cu desăvârșire – nem.) Ennek a jóindulatnak a megszerzésére az európai demokrácia mai helyzetében csakis román pártok empatikusabbá tétele révén nyílhat(na) lehetőségünk. Csakhogy erre – az én kozmopolita fiam illúzióival ellentétben – még mindig vajmi kevés a lehetőség. Ő is Barna úrra szavazott (nem kérdeztem meg, de tudom). Ő is hiszékeny, mint amilyen egykor az apja is volt. Én, sajnos már nem tudok az lenni. 70 fölött szép lassan már kinőttem az illúziókból. Ha nekem nem sikerült az egyébként talpig becsületes fiamat lebeszélni róla, nem csoda, hogy Fekete Győr Andrást, aki egyáltalán nem tűnik sem olyan naivnak, sem olyan elfogulatlannak, mint a fiam, Coiloși-nak és „européer” gașcájának játszva „sikerülhetett” megszédíteni.
Barna úr ugyanis, s ezt – Orbán Viktor és Kelemen Hunor-ellenes indulatai dacára végülis a kolozsvári származású Fekete Győr Andrásnak is tudomásul kellett vennie – nemhogy nem képviseli a romániai magyarokat, de nevéből következően (anyákat még le lehet tagadni, apákat már jóval nehezebb) nem is tehette meg. Semmiképpen sem. Egy nacionalista államban (itt és most államon hangsúlyosan nem a román állampolgári közösséget értem, hanem a politikai osztályt és az értelmiség domináns részét) ez politikailag még mindig életveszélyes vállalkozás volna. Egy bármily kétes származású bozgor csak buzgó románként válhat hitelessé. Az értelmiség jelentős része sajnos még mindig intoleráns nacionalista (lásd a Román Tudományos Akadémiát, melynek elnöke a román értelmiségi intolerancia egyik közismert alakja. S ez nem csak az én véleményem, hanem a kevés – nemzetközileg is elismert – román történészek legkiválóbbikáé, Lucian Boiaé is.)
Zoltán fiamnak abban kétségtelenül igaza lehet, hogy itt és most csak és csakis a román közvélemény támogatásával nyerhetjük el azt az egyenjogúságot, melyre egykor román honfitársaink – éppoly esélytelenül, mint mi ma – áhítoztak. (Ma már a közember szintjén – ennyi naivitás még bennem is maradt – a dolog már korántsem épp annyira reménytelen.)
Ma már egy mind nyilvánvalóbban cseppfolyós, s ekként szinte már kiszámíthatatlan világban élünk. A jó Ég tudja, mi lesz majd a végelszámolásnál. Én úgy vélem, hogy nem csak Orbán Viktornak, de – végülis – a saját fiamnak is lehet némi igaza. Annál is inkább, mert az ő fejére is előbb-utóbb ránő egy zseniálisnak ígérkező kozmopolita fiúgyermek, aki majd – akárcsak ő engem – arra készteti, hogy – tetszik nem teszik – benőjön a feje lágya.
Barna csőd volt, s ha nyer (bár erre semmi esélye sem volt) diadala számunkra akkor sem lett volna egyéb siralmas kudarcnál. Az alternatíva azonban tovább él.
Merthogy – József Attilával szólva – egymás nélkül továbbra is sötétben vagyunk.