Az előző két részben képzeletben Franciaországba, Spanyolországba, Görögországba és Törökországba utaztunk, ma pedig svédekkel és angolokkal, pontosabban olyan egybeírt kifejezésekkel találkozunk, amelyekben ezek a nemzetiségnevek fordulnak elő.
A svédasztal szókapcsolattal kezdem, főként azért, mert eléggé megéheztem munka közben. Az értelmező szótár szerint „sokféle előre feltálalt hidegkonyhai készítmény, amelyekből a szállodai vendégek tetszés szerint fogyaszthatnak”.
Ugyancsak közismert a svédcsepp, amely „többtucatnyi gyógynövényből készített, ellenálló képességet erősítő, bizonyos testi panaszokat enyhítő alkoholos folyadék”. Létezik még a ként és foszfort csak alig tartalmazó svédacél, illetve a vízilabdában emlegetett svédcsavar névre hallgató kapura lövés; a játékos hátrafelé, kifordított tenyérrel dobja el a labdát.
Keresgélés közben ráakadtam a svédgombára, amely „fűszeres paradicsommártással ízesített, hidegen elkészített és fogyasztott gomba”. A szoba terét megosztó polcos, falszerű bútordarab a svédfal, míg a párhuzamosan fektetett különböző hosszúságú puha deszkákból összeállított padlót svédpadlónak nevezik.
A svédországi kalandozást a testnevelésóráim rémálmával, a svédszekrénnyel zárom, amelyet tornaszekrényként és ugrószekrényként is említenek.
Nem maradhat ki az angolkeringő: a lassú keringőnek is nevezett standard tánc az 1920-as évek elején alakult ki Angliában, és a bécsi keringő egyik leszármazottjára, a Boston nevű táncra vezethető vissza. Az angolok akkoriban túlságosan erotikusnak gondolták a bécsi változatot, azért döntöttek a lassítás mellett. Most belépünk az angolkertbe, amely az értelmező szótár szerint „természetes tájat utánzó, műromokkal díszített romantikus hatású kert”.
Létezik még az enyhén kesernyés gyomorkeserű másik neve, az angolkeserű, illetve az angolszalonna névre hallgató, kicsontozott karajból különleges pácolással készült húsos, vékony szalonna.
Korábban sosem hallottam róla, de megemlítem az angolkürtöt, amely oboaszerű, mélabús hangú fafúvós hangszer, sőt a hosszú lapos kalászú, évelő pázsitfűféle, az angolperje sem volt ismerős számomra.
Természetesen hosszasan lehetne sorolni a példákat, és nem csak a már említett nemzetiségnevekkel, én mégis megálljt parancsolok magamnak.