Ilyen körülmények között – egy párizsi lapot idézek – Orbán Viktornak már nem lesz szabad keze abban, hogy minden szinten erőből érvényesítse idegenellenes és önkényuralmi (illiberális) társadalmi modelljét. Megingott a „centrális erőtér”, a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A győzelem előtt Karácsony Gergely Madách téri kampányzáró beszéde villanásszerűen meggyőzött róla, hogy a siker nem maradhat el. Egyik pesti újságíró barátom küldte el román éjféltájban, és azonnal a század nagy beszédei közé soroltam.
Már ünnepeltek – megjegyzem, szinte meglepő visszafogottsággal – a győztesek, és akkor Heller Ágnes jutott eszembe: milyen kár, hogy nem érte meg ezt a tanulságos győzelmet, amely igazolta merész elképzelésének helyességét, hogy az ellenzéknek ténylegesen teljes összefogásra van szüksége – igen, a Jobbikot is beleértve. És akik most finnyáskodnak, azoknak juttassuk eszébe, hogy mérvadó elemzések szerint ma már a Fidesz a Jobbiknál is jobbra van, és továbbra is súlyos kérdésekben szembehelyezkedik az Európai Uniónak. (Lásd legutóbb: a török offenzíva a kurdok ellen Szíriában.)
Most a fő kérdés Budapest és a magyar nép számára az, hogy milyen együttműködés alakul ki a kormány és az ellenzéki polgármesterek, Orbán Viktor és Karácsony Gergelyék között. A jó városgazdálkodás mindkettőjük érdeke, még ha Orbánék törvényileg – mert úgy kell azt csinálni – sok mindent: iskolákat, kórházakat stb. kivettek is az önkormányzatok hatásköréből. (Hogy megkönnyítsék a városgazdák dolgát, no meg hogy az illető intézmények élére ők nevezzék ki a vezetőket.) Viszont ha „az ördög ügyvédje”, aki felfedte Borkai Zsolt csoportos keresztényi szeretetmegnyilvánulásait, mint ígérte, folytatja a leleplezéseket Rogán Antallal, ha Karácsonyék tényleg nyilvánosságra hozzák az elmúlt öt év szerződéseit, és mindezeket figyelembe veszi a Néppárt háromtagú vizsgálóbizottsága is, akkor a helyzet bizony fokozódhat.
Erdélyt viszont a magyarországi ellenzék sikere nem rengette meg. Itt az emberek nyugodtabbak, a média (még) lojálisabb. Egyetlen felületen, a Transindexen jelent meg terjedelmes és elfogulatlan elemzés, amely kellő jelentőséget tulajdonít a történteknek.
Karácsony Gergelyt – aki győzelem utáni interjújában félig tréfásan jegyezte meg, hogy most már rengeteg barátja van – amúgy kedves emlék köti erdélyi látogatásához, amikor is 2018 februárjában barátkozás, tanácskérés céljából egy másik pártelnök társával felkereste Kelemen Hunort. Akkor ejtette ki szövetségi elnökünk az emlékezetes szavakat, amelyek bevonulnak az RMDSZ történetének aranykönyvébe: „Az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak.” Nem tudtam megállni, elképzeltem és meg is írtam a jelenetet, nehogy közgondolkodásunk óceánjának mélyén maradjon, mint annyi más igazgyöngy; utána meg szomorúan láttam, hogy Tamás Gáspár Miklós nálam sokkal szókimondóbban ítélte meg a helyzetet. (Az ellenzéki győzelem után, e hét elején TGM Tisztelet a magyar népnek címmel írt pompás eszmefuttatást.) Újraolvasva ezeket a szövegeket, valamint a Karácsony Gergelyék Markó Béla volt szövetségi elnöknél, a Kós Károly Akadémia székházában tett látogatásáról szóló beszámolót, tudatosodott bennem, hogy hiszen Karácsony Gergelyék nem akarták/akarják bántani a támogatási rendszert, egyenesen az erdélyi támogatások kiszélesítéséről beszéltek (gondolom, korrektebb alapon, mert a protekcionizmus, ami most folyik, gyomorforgató); amellett találtam egy eredeti, érdekes elképzelést: „Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölt maga is közölte, határozottan kiáll a választójog megtartása mellett. Kifejtette, hogy szerinte úgy kellene átalakítani ezt a jogot, hogy a határon túliak a közösségeik által állított jelöltek közül választhassanak.” Az elvi következtetést a marosvásárhelyi beszélgetés után Markó Béla fogalmazta meg: “Jó alkalom volt ez a találkozó arra, hogy az MSZP vezetőit tájékoztathassam a saját álláspontomról azzal kapcsolatosan, hogy hogyan látom az erdélyi magyarság érdekeit a jelen pillanatban. És itt igazság szerint bizonyos alapelvek változatlanok. De a legfontosabb az, hogy akár a különböző intézmények, a kultúra, az oktatás pénzügyi támogatásáról van szó, akár politikai támogatásról, az itteni magyar közösség szülőföldön való boldogulását kell segíteni. (…) Mi mindig arra ösztönöztük magyarországi partnereinket, hogy próbáljanak kialakítani a nemzeti kérdésben egy konszenzust. Tudom, hogy ez nehéz, hogy ebben a pillanatban ez illúziónak tűnik, de erre kell törekedni, nekünk pedig a teljes magyarországi politikai osztály támogatására van szükségünk. Nekünk a teljes magyarországi politikai élettel és minden demokratikus párttal minél szorosabb kapcsolatot kell kiépítenünk, hiszen minél teljesebb támogatás kell ahhoz, hogy a saját dolgainkban előrehaladhassunk”.
Az összefogás ereje nemrég Romániában is megmutatkozott. Hat párt, itt is a teljes ellenzék, hősiesen összefogott, és megbuktatta a kormányt. Hogy pontosan miért, nem derült ki. Futószalagon folynak a hétköznapi egyeztetések, tanácskozások az államelnökkel. Új kormány még nincs, előreláthatólag egyhamar nem is lesz, a régi kénytelen ügyvivő kabinetként és foghíjasan tovább működni, miután Iohannis elnök a kormányváltásra várva egyszerűen nem volt hajlandó jóváhagyni tárcavezetőket. Instabilitás volt, most káosz van.
Vázolt az államelnök valami kormányféleséget, megszavazásához parlamenti többséget nem nagyon lehet biztosítani. Az előrehozott választásoktól szinte mindenki fél (a képviselők nemcsak arra gondolhatnak, hogy elesnek néhány havi fizetésüktől, de a ki nem töltött mandátum majdan a nyugdíjba sem számít bele, arról nem is beszélve, hogy 2020-ban esetleg nem jutnak be a parlamentbe). Hogy ismét szövetségi elnökünket idézzük – amúgy az RMDSZ-esek, Kelemen Hunorral az élen, kiválóan szerepelnek a beszélgetéseken, interjúkon, hozzászólásaik tartalmasak, hitelesek, kulturáltak, jó benyomást keltenek – „a meglepetés az lenne, ha Orban kormánya megalakulna”.
Különben mandátuma utolsó fél évében az alkotmány szerint az elnök nem oszlathatja fel a parlamentet, törvényeket – mint legutóbb a kétfordulós önkormányzati választásokról szóló kezdeményezés vitája mutatja – keresztülvinni nem lehet… szóval izgalmas patthelyzet alakult ki.
A legfontosabb teendő természetesen a jövő évi állami költségvetés kidolgozása lenne, sőt, még előtte egy gyors kis költségvetés-kiigazítás, hiszen az önkormányzatoknak sürgősen szüksége van a központi költségvetésből pénzre. Mindezt “egy korlátozott jogkörrel rendelkező, ügyvivő kormány nem tudja megtenni” – hívta fel a figyelmet egy érintett szakértő.
Miközben a popor a bérek, a nyugdíjak, az adók és egyebek miatt aggódik, az élet tulajdonképpen szép. A híres referendumával Iohannis bambán lábon lőtte magát: miután igazságszolgáltatási kérdésekben nem lehet sürgősségi rendeletekkel operálni, kudarcot vallhat fontos választási ígérete, a politikai retardiátus kínos igyekezete a bírói törvénytelenségeket kivizsgáló ügyosztály megszüntetésére.
Lám, szinte elfelejtettük: hiszen elnökválasztási kampányban vannak, vagyunk! Ennek érdekes mozzanata, hogy a „megváltó párt” először önmagával, aztán szövetségesével, később ismét önmagával, majd kormányváltó társaival annyira összeveszett, hogy egyes tagjai már elnökének – akiben sokan máris Románia új vezérét látták – hipsztériásan a lemondását követelik. Hát van eredetibb a román politikánál?