A homoródszentmártoni lelkész 1978-ban született Baróton, 2002-ben történelem szakon diplomázott Kolozsvárott, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, 2005-ben lelkészi képesítést szerzett, és 2015-ben elnyerte a történelemtudományok doktora tudományos fokozatot, kutatási területe pedig az unitárius egyház 20. századi története. A szónok beszédében kitért arra, hogy az istenhitben gyökerezik, abból fakad a jövőbe vetett bizalom. S ez a hit és bizalom segíti át az embert a legnagyobb megpróbáltatásokon is.
Gondolatsorát a könyv bemutatása kapcsán is folytatta. Mint mondta, a kötet elsősorban azon unitárius egyházközségek jegyzőkönyveit tartalmazza, amelyek az 1916. augusztus 27. – október 25. közötti román betörés útjába kerültek, amelyekben megfordultak a román katonák, s ahonnan többnyire elmenekült a lakosság. A magyar történetírás román betörésként emlegeti az eseményt, a román történetírás Románia Erdély visszaszerzésére irányuló offenzívaként, támadásként tartja számon az eseménysort. De minden hadi cselekménynek két megítélése van, az egyik győzteseké, a másik a veszteseké.
A lelkész-történész kiemelte, hogy a román csapatok bevonulásakor kevés helyen voltak komolyabb összetűzések, a rongálás-rablás sem volt jellemző, ezek inkább a visszavonuláskor történtek meg. A hadi események, a háború okozta szenvedések többrétűek voltak, ugyanis a hadköteles férfiak zöme a fronton volt, a hátországban a nők, az idősek és a gyermekek maradtak, ők próbáltak megtenni mindent azért, hogy előteremtsék a mindennapi betevőt, működtessék a gazdaságot, megóvják ingó és ingatlan javaikat. De megtették abban a hitben, hogy a háború véget ér, a férfiak hazatérnek és folytatják megszokott életüket. Ezért érte traumaként őket a román betörés, a menekülés: ekkor szembesültek azzal a lehetőséggel, hogy elveszhet az ország is. A lelkész kiemelte, hogy a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a sokszorosan megalázott, számtalan szenvedésnek kitett emberekben azonban élt a hit, a bizalom, hogy szenvedéseik véget érnek és hazatérhetnek otthonaikba, folytathatják építő, gyarapító munkájukat.
Az akkori menekülést párhuzamba állította a fiatalok körében ma divatos elvándorlási hullámmal, mondván, hogy a kalandvágy és a kíváncsiság mellett a jövőbe vetett hit hiánya az, ami útnak indítja a fiatalokat. Hiányzik belőlük az a meggyőződés, hogy a szülőföldön is lehet boldogulni. Azért is ajánlja a fiatalok figyelmében az 1916-os tragikus történéseket bemutató kötetet, hogy hitet, erőt merítsenek belőle.
Az istentisztelet és a könyvbemutató ezt a hitet, bizalmat erősítő eseménnyel zárult: Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutató a Kárpát-medencei vándorbölcső nevet viselő program egyik mozgatójaként a csíkszeredai lelkészcsaládnak adott át fél évre egy szépen faragott-festett bölcsőt negyedik gyermekük születése alkalmából. A bölcső átadásán jelen volt Esztány Zsolt csíkszeredai műépítész is népes családjával, ugyanis az ő hetedik gyereküket ringatták eddig a lelkészcsaládhoz került bölcsőben.
A bölcsőátadás, a sokgyermekes családok jelenléte is példázza a Pál János lelkész által elmondottakat: jövő csak azok számára van, akik hisznek benne.