Baróton Benkő Levente, a Háromszék napilap akkori erdővidéki tudósítója, szerkesztője volt a házigazda. S ezt, hogy házigazda, a szó szoros értelmében kell érteni: Benkők házában lakott a népes társaság, s mivel akkor még nem volt ilyen autós világ, Benkőék fuvarozták Erdővidék településeire a kollégákat, s nap teltén ők is szedték össze a társaságot. Akkor valamennyi erdővidéki települést felkerestünk, minden faluról született két-három írás, amelyet a szerkesztők jól átgondolt, alaposan gondozott kötetbe összegyűjtve nyújtottak át az olvasónak. A könyv bemutatója az az évi baróti városnapok egyik kiemelt ünnepi rendezvénye volt. S méltán lehetett kiemelt rendezvény, ugyanis Benkő Levente terepismeretének, kapcsolati hálójának, no meg alapos előkészítő munkájának köszönhetően rövid idő alatt sikerült feltérképezni a történelmi tájegységet, rávilágítani Erdővidék életének minden vetületére. Így a múlt feltárása mellett a jelen kihívásaira – a bányák bezárására, a gyermekcipőben járó magánkezdeményezésekre, a lelki életre, a népművészetre, a tömegkultúra és a magas kultúra helyi kezdeményezéseire, művelőinek áldásos szerepére – is sikerült rávilágítani.
A hét végén az alig egy éve működő – s a szakmai közösség építése terén máris számos eredményt felmutató – Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete szervezett riporttábort Baróton. Örömmel vettem a szervezők meghívását, ugyanis nagy kihívásnak tartottam két évtized teltén újból bejárni ugyanazokat a helyszíneket. Lévén, hogy a szabad időt szűkebben mérik, mint húsz esztendővel ezelőtt, tervemet csak részben sikerült megvalósítanom, a korábbi helyszínekből – Olasztelek, Nagybacon, Uzonkafürdő és Bölön – most csupán Nagybacont és Uzonkafürdőt tudtam felkeresni. Emellett a térség képzőművészeti életéről sikerült képet kapnom a néhai Bodosi Dániel festőművész hagyatékának ápolása kapcsán.
Összevetve tapasztalataimat a két évtizeddel ezelőtti élményeimmel, egyértelműen kijelenthetem, hogy Erdővidék, vagy legalábbis annak az általam bejárt részei fejlődtek, korszerűsödtek. S a fejlődés akkor is tetten érhető, ha az csupán kismértékű volt, mint Uzonkafürdőn, vagy rohamos léptékű, mint Nagybaconban. Annak dacára, hogy a térséget sem kímélték a mai társadalmunkat sújtó gondok, mint az elöregedés, a népesség csökkenése. Az élni akarásnak, az egyről a kettőre való jutásnak mi sem ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy több száz traktor és korszerű mezőgazdasági gép és berendezés van a nagybaconiak birtokában, a falu infrastruktúrája látványosan bővül, korszerűsödik, a lakóházak pedig arról vallanak, hogy jó gazdák kezében vannak; a közösségi életről pedig elismeréssel beszélt minden interjúalanyom.
A megismételt baróti riporttábor számomra igazolta e táborok fontosságát. Egyrészt éltetik a riport műfaját, azt a műfajt, amelynek hagyományai vannak a magyar nyelvű sajtóban, de amely egyre jobban hiányzik a lapokból. Másrészt pedig egy-egy közösség életének keresztmetszetét adják, még ha nem is szociográfiai igénnyel. Így született kötet a szakmai szervezet kezdeményezésére a Gyimesekről, gyűlt össze kötetnyi agyag Málnásfürdőről és környékéről, majd pár év kihagyás után ismét évente jelentek meg a riportkönyvek a Felső-Maros mentéről, a Szilágyságba szakadt kalotaszegi Farnasról és Zsobokról; Radnaborberekről és Óradnáról; a temesvári nagyvárosi magyar szórványról; a dévai és vajdahunyadi magyarság mindennapjairól. S közben nyomdában az egyesület szilágysági kötete, a hét végén pedig a Sóvidék feltérképezése szerepel napirenden…
Az erdélyi újságírók kezdeményezése követőkre talált a Vajdaságban is, ottani kollégáink – Kárpát-medencei magyar újságírók részvételével – már négy riporttábort szerveztek, ennek eredményeként három tartalmas riportkötet egészíti ki az erdélyi könyvek sorát, bemutatva az anyaországon kívüli magyarság mindennapjait.
Érdemes volna húsz év teltén felkeresni valamennyi korábbi helyszínt, mint tettük azt páran a múlt hét végén, Erdővidéken.