A földközi tengeri migránsválság hazánkra is közvetlen hatással lehet. Románia egyike annak a négy államnak, melyek önként vállalták, hogy a menekültek egy részét befogadják. Nyilván túl sok a vaj a fejünkön ahhoz, hogy ne kényszerüljünk efféle humanitárius gesztusokra. S mindez feltehetőleg csak a kezdet. De, tudjuk, mindennek ára van, jó volna azt is tudni, hogy mit kínál az uniós vezetés a nemes gesztus fejében. S mibe fog mindez nekünk kerülni.
Érdemes tehát migránskérdéssel kapcsolatos problémákat még egyszer átgondolni.
Christina Schröder, a Die Welt egyik legtárgyilagosabb riportere „Az iszlámnak természetesen köze van a migránsok erőszaktételeihez” című cikkében a korábbiaknál árnyaltabb megközelítésben kezeli a kérdést. Nyilvánvalónak tekinti, hogy a migráns erőszaktételek hátterében voltaképpen kulturális berögzöttségek állnak. A muszlim embernek egészen más reflexei fűződnek a becsület fogalmához, mint a mai keresztény embernek.
Aki csupán a spanyol, vagy francia drámairodalmat ismeri is, tudhatja hogy a XVI-XII. századi keresztény becsületfogalom nagyon közel állt a mai muszlim becsületfogalomhoz. A becsület mindenek előtt a család és nem az egyén becsületét jelentette. Pierre Corneille Cid című XVII. századi drámájának tárgya akár egy muszlim családi tragédia tárgya is lehetne. Nagyon leegyszerűsítve: Ximena szerelmének Rodrigonak apja megsérti Ximena apját, a sértés vért követel, a párbajban Ximena apja elesik. Így, fiútestvére nem lévén, Ximenának kell bosszút állnia apja haláláért az imádott Rodrigón. A szó legkomolyabb értelmében. A szerelem és a kötelesség konfliktusában Ximenának fájdalmas érzelmi vívódások közepette, de gyakorlatilag gondolkodás nélkül a becsület oldalára kell állnia.
Az azóta eltelt négy évszázadban az európai becsületfelfogás radikálisan átalakult. Az egyén immár csupán önnön tetteiért felelős. A családi értékek másodlagossá váltak, majd mindinkább elveszítették társadalomszervező funkcióikattis.
A muszlim kultúrában, mivel ott az úgynevezett felvilágosodás nem következett be, a becsületfogalom mutációja is elmaradt. Ezért van az, hogy az európai kultúrkörből érkező bevándorlók egészen másként viszonyulnak az erőszakhoz, mint a muszlimok. A muszlimok esetében továbbra is a vérbosszú elve az uralkodó.
Így aztán annak a meggyőződésnek a megalapozottsága, hogy a keresztények és a muszlimok zavartalan együttélése lehetséges, mindaddig nem tisztázható, amíg a befogadó társadalmak ezzel a ténnyel számot nem vetnek. Ahhoz, hogy valamiféle modus vivendi kialakulhasson, nem az alapvető különbségek tagadására, hanem ezek feltárására és tárgyilagos értelmezésére lenne szükség. Az életmód, a szó és a cselekedet ezekben a kultúrákban alapvetően mást jelent, mint minálunk. Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy a muszlim vallás – államvallásként – csaknem kizárólag despotikus társadalmakban érvényesül. Meglepő lenne, állítja Christina Schröder, ha az erőszak vonatkozásában hasonlók lehetnénk. És nem is vagyunk azok.
Éppen ezért a kulturális háttér tisztásása és a nevelés az erőszakhoz való viszony normalizálásában meghatározó jelentőségű lehet. Itt voltaképpen nem magáról a vallásról van szó, hanem a kultúráról, hiszen a kultúra szerves része a vallásos hiedelmeknek is. Ennyiben magától értetődő, hogy a muszlim vallásnak és kultúrának igenis köze van az erőszaktételekhez. A muszlim erkölcsrendben az a férfi, aki a családon esett sérelmet vonakodik megbosszulni, menthetetlenül gyávának minősül, azaz elveszíti személyes becsületét, ami a családból való kiközösítéssel jár, sőt a család becsülete is elvész, ami a szélesebb közösségből való kiközösítéssel járhat. A családi értékrendet megsértő nő, aki érzelmeinek enged, nem csak szajhának számít, de a családtagoknak a családon esett foltot – rendszerint gyilkossággal – haladéktalanul le is kell mosniuk, úgymond. A férfi mindazonáltal jóval többet engedhet meg magának mint a nő. Ezt a méltánytalanságot még a mi európai társadalmaink sem voltak képesek teljes egészében kinőni. S amennyiben kinőtték is, az nem a társadalmi viszonyokat tette harmonikusabbá. A család intézményének fokozatos széthullásához vezetett. Ami az európai társadalmat az Európába bevándorló muszlim közösségekkel szemben demográfiailag eleve versenyképtelenné tette. A dolgot bonyolítja, hogy a tágabb közösséget, sőt magát a vallást illető sérelmek is hasonló mérlegelés alá esnek. Azok is (személyes) megtorlásért kiáltanak.
A megoldást ez esetben is csupán a kölcsönösség elve hozhatná elérhető közelségbe. Az az elképzelés, hogy a nyugati társadalmak maradéktalanul ráerőltethetik a saját erkölcsi elveiket a bevándorlókra, tragikusan elrugaszkodott a valóságtól.
Föl kéne ismernünk, hogy nem csak a muszlimok rekedtek meg a társadalmi emancipáció egy korábbi stádiumában, de mi európaiak is elveszítettük a mértéket. Olyan erkölcsi törvényeket relativizáltunk, vagy helyeztünk hatályon kívül, melyek nélkül egészéges emberi társadalmak nem tarthatók fenn. A kétféle erkölcsi felfogásnak nem egymást kell egyoldalúan – valamiféle magasabbrendűségi elvre alapozva – önnön igényeiknek alárendelniük, hanem bizonyos értelemben össze kell fejlődniük. Azaz: a mi nyugati társadalmainknak is föl kell adniuk az ad absurdum vitt individualizmus, s az erre alapozott korlát nélküli szabadságfogalom bizonyos vonásait, s vissza kell térnünk a család és az egyéb kisközösségek társadalomformáló gyakorlatának korábban minálunk is bevált vívmányaihoz.
Békességet csupán a kölcsönös engedmények tehetnek kívánatossá.
A muszlim erőszakreflexek eltussolása, a társadalmi normák megszegésével szembeni engedékenység, ugyanolyan káros lehet, mint a drasztikus retorziók. Manapság ez a két alternatíva verseng egymással. Sajnos mindkettő zsákutcát jelent.
Az efféle érvek sokakból még mindig dühödt ellenállást váltanak ki. Pedig George Orwellel szólva a szabadság ott kezdődik, ahol azt is kölcsönösen ki lehet mondani, amit mások hallani sem akarnak.