Hosszú ideig a székelyföldi megyék voltak a sereghajtók a keresetekre vonatkozó statisztikákban, azon egyszerű oknál fogva, hogy a foglalkoztatottak zöme közalkalmazott, illetve olyan iparágakban, szolgáltatásokban tevékenykedik, amelyekben köztudottan alacsonyak a bérek, mint a konfekcióiparban vagy a vendéglátásban. A közszférai béremelések következtében megugrottak a székelyföldi megyék, ugyanazon oknál fogva már nem vagyunk a lista végén, a közepére tornáztuk fel magunkat. Illetve dehogy tornáztuk: oda vetett a sors, illetve a kormányzati gondoskodás.
Brassó, Nagyszeben, Kolozsvár, Temesvár és Arad, vagy északabbra Nagyvárad és Szatmárnémeti gyarapodó, épülő, szépülő város képét nyújtja, olyan helynek tűnik, ahol az ember jól érzi magát, ahol munkát lehet találni és annak megfelelő keresetet kapni.
Mifelénk a rossz nyelvek szerint az áruházak, a bevásárlóközpontok a legnagyobb áramfogyasztók. S bár lehet, hogy ez nem így van, de maga a kérdésfelvetés rávilágít a szomorú valóságra: gazdaságfejlesztés terén vajmi kevés, s az a kevés is nagyon lassan történik mifelénk.
Nem tudom, hogy ennek oka vagy következménye a fiatalok nagymértékű elvándorlása, de tény, hogy a csalóka népességgyarapodási statisztikák dacára fiataljaink jelentős hányada vagy nem tér haza a nagyobb egyetemi városokból tanulmányai elvégzése után, vagy már iskolavégzés után a külföldet választják érvényesülési terepként. Tartok tőle, hogy az utóbbi időben itt született gyermekek száma csupán a statisztikákat szépíti, s hogy sokan közülük idegenben élő fiatal szülők gyermekei, akiket még hazahúzott a szülők közelsége és az orvosi ellátás elérhetősége, de a második gyermek már nagy valószínűséggel az új lakóhelyen látja meg a napvilágot – és az ottani statisztikákat gyarapítja. Kissé olyan ez, mint a Mátyás királyos mese okos leányának esete: van is szaporulat, meg nincs is; vannak is fiataljaink, meg nincsenek is; itthon is vannak, s még sincsenek.
Nem igaz, hogy nálunk nem épül semmi. Az anyagi fellendülés jele lehet az is, hogy az ingatlanfejlesztők végre-valahára kiheverték a 2008-as összeomlást, s megnőtt az igény az új építésű lakóépületek iránt. S nem lakásnak szánt épületeket is emelnek: boltok, bevásárlóközpontok épülnek imitt-amott. De az 1902-ben, a tusnádi kongresszuson megfogalmazott igény beteljesítésére – azaz Székelyföldnek a peremhelyzetből való kimozdítására, iparosítására, közlekedésének korszerűsítésére és urbanizáltsági színvonalának emelésére – még várni kell.
Végül hadd idézzem Gidó Csaba történészt, aki a témában írt egyik tanulmányát a következő, Venczel Józseftől vett mondattal zárja: „A székelyek bajairól szóló jelentések századról századra ugyanazt ismétlik, bár mindenik század meg volt győződve arról, hogy tett valamit a székelység érdekében.”
Remélem, sikerül kitörni ebből az ördögi körből, s városaink peremén is megjelennek a másutt immár megszokott ipari létesítmények.