Első táborukat a közép-bánsági Erzsébetlakon tartották, a másodiknak Herczeg Ferenc szülővárosa, a dél-bánáti Versec adott otthont, tavalyelőtt pedig a Szerémségben, a Tarcali-hegy lábánál, Maradékon találkozhattunk. Minden tábor hozadéka egy-egy riportkötet.
A meghívott újságírók bejárják a szálláshely környékét, feltérképezik a városokat és a falvakat, felkeresik a helyi magyar közösség meghatározó személyiségeit a lelkészektől a művészekig, a civil szervezetek vezetőitől a politikusokig, a pedagógusoktól a műszaki értelmiségiekig terjed a skála. Ugyanakkor megismerkedhetünk a térség, tájegység történelmével és jelenével, s szó esik minden alkalommal a jövőről, a kilátásokról.
A vajdasági kollégák szerint a riporttábor az erdélyi magyar kollégáik szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által szervezett riporttáborok mintájára jött létre, a mi szervezetünk ugyanis már a kilencvenes években szervezett újságírótábort a Nyárád-mentén, Erdővidéken és a Gyimesekben, valamennyi tábor anyagából kötet is született. A sort a Málnásfürdőn szervezett tábor törte meg, az összegyűjtött anyag mindmáig kéziratban maradt. Aztán később újból felvette az elejtett szálat a szervezet vezetősége és egymás után, évi rendszerességgel szervezték meg a táborokat a Beszterce-Naszód megyei Radnaborbekeren, Temesváron, Déván, illetve a szilágysági Kémeren. A temesvári táborban a vajdasági kollégák is részt vettek, teljesebb képet adva a temesvári nagyvárosi magyar szórványról, annak mindennapjairól.
Könyvespolcomon külön – tegyem hozzá rögtön, hogy: kiemelt – helyen állnak ezek a kötetek. S nemcsak annak okán, hogy jómagam is jegyeztem bennük egy-két írást, hanem inkább azért, mert ezek az egyre vastagabb és tartalmasabb kötetek jelenünk lenyomatát jelentik, megmutatják, hogy napjainkban – s ez alatt akár tíz-húsz éves időintervallumot értek – miként élnek magyar közösségeink. Megmutatják ezek a kiadványok a múltat, a jelent és felvillantják a jövő kilátásait.
Székelyföldön élőként gyakran rácsodálkoztam a vajdasági – s azon belül a bánsági, vagy ahogyan a helyiek mondják: a bánáti – helyzetre, állapotokra, legyen szó a tájegységnek akár a Romániához, akár a Vajdasághoz tartozó részéről. Ezeknek a településeknek, közösségeknek a múltja csupán a török kiűzése utáni időszakra – azaz alig több mint 320 esztendőre – nyúlik vissza. Telepes közösségekről van szó: kezdetben csak katolikusokat, így svábokat, horvátokat, cseheket, szlovákokat, paltyánként ismert katolikus bolgárokat – telepítettek, velük párhuzamosan megjelentek a pravoszláv szerb és román közösségek, majd a katolikus és protestáns magyar telepek. A bánsági nagy etnikai és vallási konglomerátum, az egymás mellett élő közösségekkel kisebb-nagyobb sérülésekkel ugyan, de a Monarchia széthullásáig megvolt, a háborúk és az impériumváltások azonban rengeteg szenvedést, illetve egy-egy közösség kollektív megbélyegzését eredményezték, megbontották a kétszáz éve fennálló rendet. Viszonylag rövid történelme során az ottani magyarságnak felemelkedésben, gyarapodásban, no meg jogfosztottságban, megaláztatásban egyaránt volt része. Az újabb kori történelmüket pedig nagy mértékben meghatározták a délszláv háború és a vele járó politikai és gazdasági nehézségek, amit tetéz a nálunk is dívó elvándorlási hullám.
Mindezek ellenére azt tapasztaltam, hogy a térség magyar közösségeinek tagjai derűlátóak, azzal a meggyőződéssel élik mindennapjaikat, hogy érdemes dolgozni, tanulni, gyermeket nevelni, mert van jövő. S ennek a jövőnek része a magyar jövő is.
Ez volt számomra a Törökkanizsán és környékén, magyar újságírók társaságában töltött hétvége legnagyobb tanulsága.