Tőkés László nyakas kiállása 89′-ben nem csak hőstett volt, hanem egy eleve túlérett forradalmi helyzet katalizátora is. A helyzetet magát nem Tőkés Lászlónak kellett megteremtenie. Ezt egyrészt Nicolae Ceaușescu „nyakassága”, másrészt a kommunista világhatalmat lebontó Gorbacsov-féle enyhülési politika alakította.
Az akkori és a későbbi helyzet közti alapvető különbséget Tőkés László a kezdetektől nem látszott érzékelni. Továbbra is úgy vélte, hogy elegendő az igazságot kendőzetlenül kimondani. Ezt az egyetlen igazságot az ő szuggesztív lényének köszönhetően és/vagy az Úristen támogatásával mindenki kénytelen lesz első hallásra tényleg egyfajta egyetemes igazságként magáévá is tenni. Ez harminc év alatt sem történt meg. A magyarázatot következetesen abban keresi, hogy vállalkozásának sikerességét a megalkuvó magyar politikusok, azaz – szerinte ezt is világosan ki kell mondanunk – az RMDSZ torpedózta meg. Ha továbbra is ő, mármint Tőkés László maradhatott volna az RMDSZ meghatározó személyisége, az áttörés már régen bekövetkezett volna. Ez esetben Románián a romániai magyarság jogainak érvényesülését a nemzetközi közösség kérhette volna számon.
A FIDESZ-KDNP ráadásul megteremtette Tőkés László számára a lehető legkedvezőbb feltételeket arra, hogy radikális stratégiáját – akár az RMDSZ „árulásainak” leleplezésével is – érvényesíthesse. A hallgatóság kérdéseire válaszolva önérzetesen jelentette ki, hogy ő mindent megtett, amit tehetett: az Európai Parlament minden fórumán szüntelenül és következetesen kiállt a romániai magyarság érdekei mellett. Sajnos, teljesen eredménytelenül. És éppen ebben rejlik a probléma nyitja. A romániai magyarság túlnyomó többsége nem azért utasította el a Tőkés-féle alternatívát, mert nem értett volna egyet Tőkés László tényállításaival, hanem azért, mert a Tőkés által képviselt stratégia sterilitását józan eszére alapozva ismerte fel. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy azt a helyzetet, melyben igazságaink, ha nem is egycsapásra, de fokozatosan elfogadhatóvá válhatnának, ezúttal nekünk magunknak kell megalapoznunk.
A román államnacionalizmus leszerelésének – egy eleddig sajnos háttérbe szorult – lehetőségét minapi vezércikkében Borbély Tamás, a kolozsvári Szabadság publicistája vázolta fel. Úgy vélte, hogy a román politikusokkal kötött alkuk – bár azoknak is volt létjogosultsága – távlatilag tényleg elégtelenek. A magyar értelmiségi elitnek mindenekelőtt a román nyilvánosságot, a közembert kell megnyernie. A megmaradt (!?) kolozsvári (marosvásárhelyi, nagyváradi, szatmári) magyarság alapélménye, hogy ez (talán?) egyre inkább lehetséges. A nyugati közvélemény megnyerésére is azért lenne szükség, hogy támogatásuk ezt a tendenciát erősíthesse fel.
Én magam is Kolozsvár tőszomszédságában élek. Nap mint nap tapasztalhatom – a hivatalokban, a bevásárlóközpontokban, az utcán –, hogy az átlagembert nem zavarja (!?) a magyar szó, hogy az együttélés politikamentes színterein Funar után is alig van nyoma magyarellenes hangulatnak, indulatoknak még kevésbé. (Ami nem jelenti azt, hogy a magyar nyelvhasználat a hivatalos nyilvánosságban akadálytalan volna. Az, sajnos, még közelről sem az. Sőt a Ceaușescu-rendszer által a magyar átlagemberbe beültetett félelmeket – ez is az igazsághoz tartozik – a későbbi kormányok sem siettek feloldani.) A magyar politikának és értelmiségi elitnek az előbbi – fű alatt bekövetkezett – hangulatváltozást kellene nem meglovagolnia, hanem a maga köznapi eszközeivel serkentenie. Tovább építeni azt az egyelőre kimondatlan felismerést, hogy a nyelvünkhöz és identitásunkhoz való ragaszkodás egyáltalán nem a román közösség ellen irányul, mi több, a román államhoz, a velünk együtt élő (sőt „együttélő”) román közösségekhez való lojalitás alapfeltétele.
Ez a fajta együttműködés magyar részről sem egyfajta megalkuvást jelent. Sőt. Ha sikerül önérvényesítésünk eszközévé tennünk, az a mai – politikai vonatkozásban kilátástalannak tűnő – helyzet normalizálásának kezdetét jelentheti. Előbb-utóbb politikailag is. A román átlagember sem ostobább, mint amilyennek mi önmagunkat szeretjük tekinteni. Ha hősies konfrontációk és sértőnek tűnő gesztusok ezt nem akadályozzák, előbb-utóbb neki is rá kell jönnie, hogy a magyar közösség ellen elkövetetett törvénytelenségek voltaképpen a román többség ellen elkövetett törvénytelenségek legitimálásának legfontosabb eszközei. A korrupció legtetszetősebb álruhája az ún. nemzetvédelem. Sajnos, mindkét oldalon. Hiszen azok, akik életüket úgymond a nemzet ügyének áldozzák, megérdemlik, hogy úgymond közelebb üljenek a húsosfazékhoz.
Azokat a románokat kell segítenünk a politikai hatalom megszerzésében, akik már képesek erre a felismerésre. S akik a kölcsönösség elve alapján bennünket is segíthetnek céljaink elérésében. Ez pedig csak és csakis azzal az együttműködéssel lehetséges, melyet Tőkés László időnként figyelmen kívül hagy.
Hogy Tőkés László indulataitól Orbán Viktor is jól érzékelhetően elhatárolódott, üdítő színfoltja volt a zárónapnak.