A német sajtó három hete Angela Merkel reszketési rohamaitól hangos. Annak ellenére is, hogy az olvasók nagy része – legalábbis kezdetben úgy tekintette – hogy itt a kancellárasszony magánügyéről van, melynek a nyilvánosság számára nem lehet különösebb jelentősége. Maga Angela Merkel is igyekezett megnyugtatni a nyilvánosságot, hogy nincsen semmi baj, kitűnően érzi magát. Az aggodalmak azonban maradtak…
Ez az állítás az első reszketési roham után, mely Ukrajnában a fogadására rendezett katonai tiszteletadás közben, a nemzeti himnusz hangjainál tört rá, még elfogadhatónak tűnt. A ceremónia alatt ugyanis, melyen az új ukrán elnök, Vladimir Zelenszkij társaságában hallgatta végig a nemzeti himnuszt, rekkenő meleg volt. A kancellárnő arra hivatkozhatott, hogy nem ivott elegendő folyadékot, az azzal járó átmeneti egyensúlyzavarok okozhatták a tüneteket.
A probléma azonban újra és újra jelentkezett. Az új német igazságügyminiszter, Christine Lambrecht kinevezésekor a légkondicionált Bellevue kastélyban a korábbi magyarázat már elfogadhatatlannak is bizonyult.
Az igazi aggodalmakat azonban a finn miniszterelnök – szintén katonai tiszteletadással megrendezett – fogadásán rátört roham váltotta ki, mely kerek egy percig tartott, s melyet a távéadók egyenes adásban közvetítettek. A kancellárasszony egész testében hevesen reszketett, s közben az ajkai is remegtek. Egy a szájról való olvasásban járatos szakember a kancellárasszony szavait is megfejtette. Az ajkak mozgásából az elhíresült mondat első személyű változata volt kiolvasható: „Ich schaffe das!”, azaz „(Ezt is) végigcsinálom.” És végigcsinálta. A finn miniszterelnök, anélkül, hogy rápillantott volna – ezzel ugyanis még inkább a történésekre terelhette volna a figyelmet – jól érzékelhető aggodalommal, közbeavatkozásra készen figyelte a fejleményeket.
A roham elmúltával azonban a kancellárasszony továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy nagyon is jól van („Mir geht es sehr gut”). Az újságírók kérdése elől azonban, hogy ugyanis fordult-e orvoshoz, ezúttal is kitért.
A szervezők azonban többé már nem kockáztathattak, a következő alkalommal a dán miniszterelnök, Mette Frederiksen fogadásakor Angela Merkel már egy rögtönzött kis emelvényen – vendégével együtt – ülve hallgatta végig a nemzeti himnuszokat.
Amint azt a Bunte.de tudósítása is megjegyzi, a jelek arra vallanak, hogy valami komolyabb egészségügyi problémáról lehet szó. Egészségügyi körökben folynak is a találgatások, de hivatalos közlemény az ügyben nem született.
Az aggodalmak megalapozottak, hiszen itt már nem annyira a kancellárasszony egészségügyi állapota a meghatározó, hanem a német és az európai politikát manapság mindinkább fenyegető válság. Angela Merkel ugyanis mindmáig a német és az európai politika vezéregyénisége volt. Főként neki köszönhető, hogy az Unión belüli feszültségekre jobbára sikerült kompromisszumos megoldásokat találni. Ha Angela Merkelnek idő előtt fel kell adnia ezt szerepet, Németország és az Európai Unió is komoly bajba kerül.
Amint azt Herfried Münkler, az egyik legélesebb szemű német szociológus a Die Weltben közzétett „Merkels Abgang könnte Európa zerreissen”, azaz „Merkel távozása szétszakíthatja Európát” úgy véli, hogy sem Németországban, sem az Európai Unióban nem fedezhető fel olyan, mindenki számára – legalább többé-kevésbé – elfogadható személyiség, aki az általa hagyott űrt betölthetné. Emmanuel Macron bizonyosan nem tekinthető ilyennek.
Márpedig az Európai Unió kezdettől nem többségi demokráciára épült, melyben a koalíciós alkuk révén többségivé emelt kisebbségek akadálytalanul ráerőltethetik akaratukat a perifériára szorított, s ezzel a döntésekből kirekesztett kisebbségi irányzatokra. Münkler figyelmeztetése annál inkább komolyan veendő, mert a mindinkább felerősödő párbeszédképtelenség és az ésszerű kompromisszumok baloldal általi elutasítása az Uniót könnyen működésképtelenné teheti.
Korábban elképzelhetetlen lett volna az, amit a néppártiakat fokozatosan a baloldal zsoldjába kormányzó Manfred Weber nyilatkozott, hogy ha csupán Magyarország szavazataival lehet az Európai Bizottság elnöke, nem is akar azzá válni. A napokban Achim Post, az Európai szociáldemokrata Pártok (SPE) főtitkára szólította fel – az Európai Tanácsban ésszerű kompromisszumok nyomán bizottsági elnöknek jelölt – Ursula von der Leyent, hogy félreérthetetlenül nyilvánítsa ki: ha megválasztása a magyarországi, lengyelországi és itáliai jobboldali és jobboldali nacionalista pártok szavazatain múlna, nem akar bizottsági elnök lenni. Ebben a felszólításban az a legmeghökkentőbb, hogy Post nem pusztán a szélsőséges nacionalistákat szeretné kizárni a továbbra is demokratikusnak aposztrofált döntési procedúrákból, hanem en bloc minden jobboldalit. Mi ez, ha nem valamiféle újsütetű elvtársi diktatúra szinte már szemérmetlenül kimondott igénye?!
Ez az igény Európát valóban a szakadék szélére sodorhatja, hiszen ha következetesen érvényesül, az Uniót kezdetben működésképtelenné teszi, majd a jobboldali államokban – az angol minta nyomán is – elkerülhetetlenül felerősíti az „Európa-ellenes”-, majd nyíltan kiszakadási tendenciákat.
E pillanatban egyet kell értenünk Münklerrel. Angela Merkel – minden újabb keletű hibája ellenére – pótolhatatlan. Reszketési rohamai tehát összeurópai problémát jelentenek. S ez a probléma annál súlyosabb, hogy bár a Die Welt – szerkesztőség által rendszeresen konzultált – olvasói többször is kinyilvánították véleményüket, hogy Németország rossz irányba tart, maguk sem értenek egyet Münkler diagnózisával, miszerint az országot és az Uniót csakis a szemben álló felek közti rezonábilis kompromisszumokra alapozott – politikatudományi terminussal: kisebbségi – demokrácia mentheti meg a széteséstől. Az övétől eltérő vélemények merev elutasítása és az abban gyökerező elvakult gyűlölködés egyre inkább az európai polgár alapérzületévé torzul. Országhatároktól függetlenül…
Az ókori görögöktől származik a bölcsesség, hogy mielőtt az istenek elpusztítanának valakit, elveszik az eszét. Nos, úgy tűnik, a szóban forgó istenek – bárkik vagy bármik legyenek is – némely szocialisták, zöldek, liberálisok alakját magukra öltve ismét közöttünk járnak.
Mintha ismét mitikus időket élnénk.