Az európai Parlement liberális szekciójának egyik hangadó személyisége Margrethe Vestager, aki – magyarországi elvbarátait támogatandó – nemrégen a Momentum nevű magyar liberális pártalakulatot is meglátogatta, úgy véli, hogy aki hisz Istenben, annak óvakodnia kell az egyháztól. Én ezt a bon mot-t szeretném stílusosan megfordítani. Azaz úgy vélem, az egyházhoz azoknak is ragaszkodniuk kell, akik nem hisznek Istenben.
Én sem hiszek se Allahban, se Jehovában, se Buddhában, de még a keresztén vagy keresztyén Istenben sem. Igaz, arról én is meg vagyok győződve, hogy a természet viszont – az előbbiekhez lényegileg hasonlatosan – intelligens, amennyiben csodálatos egyensúlyban képes tartani önmagát. Előbb-utóbb minden megsemmisít, ami a létezés egyensúlyát fenyegetheti.
S úgy vélem ehhez a teremtőhöz bármely egyház elvezethet.
Nagy ritkán a templomba is el-eljárok. S ha a Bibliát gyönyörű irodalmi szövegként értelmezem, mely kinyilatkoztatás gyanánt is szimbólumokban, metaforákban, metonímiákban vagy hasonlatokban szól hozzám, az istentisztelet valóban engem is képes elvezetni, nem csupán az én Istenemhez, hanem mindannyiunk Istenéhez is. Hiszen ki-ki a maga útján jut el a magáéhoz, de – és számomra ez a lényeg – mégis együtt. Ez a közösségi lét, melyet az istentisztelet – egy empatikus lelkész igehirdetése nyomán – újra és újra kikristályosít, valóban isteni. Jelentsen ez fogalom bármit is.
Az egyház, mely az egyetlennek tekintett Istenhez talán nem mindannyiunkat képes elvezetni, ahhoz az összetartozáshoz, mely kisebbségi létünk alapja, mindannyiunkat elvezethet.
A holland politikusnő, aki Istenben hisz, de egyházában nem, a posztposztmodern világ jellegzetes képviselője. Nem tartozik egyházának közösségéhez. Egyetlen szentséget ismer: önmagát. Következésként önmagának követeli meg az Istennek kijáró tiszteletet is. Ha a közösség fogalmára is mégis szüksége van, csakis azért, hogy önimádatát mások iránta érzett csodálatával táplálhassa. Korántsem véletlen, hogy ezt az önimádatot voltaképpen az emberi jogok, azaz – nyelvétől, kulturális, etnikai hovatartozásától függetlenül – minden ember iránti szeretetével táplálja. Már a proletárdiktatúra hasonszőrű megszállottságával szembesülő Kosztolányi Dezső is pontosan tudta, hogy az, aki mindenkit szeret, voltaképpen nem szerethet senkit. Moviszter doktor mondja az Édes Anna híres piskóta-jelenetében Tatárnak, a tanácsosnak: „Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének sem ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségüket, nem törődnek az apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki sem jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”
Ebben az utolsó mondatban persze Moviszter is téved. Az emberiség, nemzet, régió, települési közösség, szomszédság, család, mind-mind léteznek. Mind elvontabb, de az egyénnél nem kevésbé reális közösségekként. Margrethe Vestager is az emberiségre esküszik ugyan, de úgy véli, hogy az emberiség pusztán Péterekből és Pálokból áll. Pedig az emberiség – s ebben kétségtelenül igaza van Moviszternek – individuumok arctalan halmaza. Ekként jóval kisebb mértékben tekinthető konkrét közösségnek, mint az a nemzet, melyet a liberalizmus egyik legszélsőségesebb irányzata pusztán képzelt közösségé nyilvánít, s ekként merő fikció gyanánt utasít el. Margrethe Vestager a modern individualizmus mintapéldánya. (Az egyház elutasításával lelkész édesapját is megtagadja). És bár három gyereke van, az önimádat oltárán az ő jövőjüket is késznek látszik feláldozni. A minden ember iránt érzett szeretet paradox módon, de korántsem véletlenül a gyűlöletben érzi leginkább otthon magát. Határtalanul képes gyűlölni mindenkit, aki nem ért – mindenben – egyet vele.
Ezt az érzületet nemrégen Vestager jeles elvtársnője Judith Sargentini jelenítette meg a maga legteljesebb pompájában. Miután a LIBE Bizottságban a Magyarországot súlyosan megbélyegző Sargentini-jelentést a Bizottság tagjai 70 százalékos többséggel megszavazták, az igazság és a demokrácia felkent harcosának arcán a mosolynak egy nehezen leírható változata ömlött el. Ez a mosoly nem az igazság győzelme fölött érzett természetes emberi elégtételről árulkodott. No nem. Ez a mosoly diadalmas volt. Az inkriminált fél fölött aratott elsöprő győzelem mámorát jelenítette meg. Olyan volt, mintha egy bíró mámoros mosollyal jelentené be a halálos ítéletet. A legyőzött (sőt megalázott) fél iránti empátiának nyoma sem volt rajta. Annak, aki képes volt ráismerni, meghökkentő lehetett ez a – demokratikus versengés logikájától mélységesen idegen – érzület. Ez nem az ellenfél fölött győzelmet arató ember mosolya volt. Judith Sargentini arca láthatóan a fölbe döngölt ellenség megsemmisítése fölötti elfojthatatlan örömet sugározta.
A közgyűlés tapsolt, és a diadalmas bürokrata, mint valamely nagysikerű színjáték rendezője, még meg is hajolt a hálás közönség előtt. Ez a mosoly nem a talpig becsületes Judith Sargentiniről, nem is a sötéten bűnös Magyarországról szólt, hanem valami vadonatújról: a Merkel-Macron-féle európai demokráciáról.
Ennek a demokráciának – akárcsak az egykori demokratikus centralizmusnak – olyan individuumokra van szüksége, akik önmagukat imádhatják – a jóságra és önzetlenségre alapozott – egyetlen és kizárólagos igazság diadalában.
A paradoxonokra ez az állítólag egyetemes, azaz összemberi logika érzéketlen. Működtetői beszélhetnek egyház ellenes istenhitről, a gyűlölettől csöpögő szeretettről, mit sem számít. Credo, quia absurdum. A következetlenséget rajtuk senki nem fogja számonkérni. Merthogy övék az ország (mármint a megálmodott Európai Egyesült Államok), no meg a hatalom és a dicsőség.
Mindazonáltal mind ingerültebbek, mert a „mindörökké”, s következésként maga az „ámen” is mind bizonytalanabb.