Most azonban éppen az érettségi vizsga zajlik, annak az izgalmait éli át a diák, a szülő, a felkészítő tanár. De izgul az iskola is, mert az intézmény megítélése a sikeresen érettségizők számának függvénye. Noha ez a helyzet leginkább a saját farkába harapó kígyó példájával érzékeltethető. Mert hogyan produkálhatna kiváló érettségi eredményeket az a tanintézmény, amely az iskolát választó nyolcadikosok és szüleik opciói között az utolsó helyeken szerepel, azaz a leggyengébb tanulmányi eredményekkel rendelkező tanulókat kapja. Ilyen tanulókkal pedig az is sikerélményt és szakmai elégtételt nyújt a pedagógusnak, ha négy év alatt sikerül megtanítania a nebulót helyesen leírni a saját és szülei nevét; ha megtanítja a négy matematikai alapműveletet; s még hosszan sorolhatnánk azokat a tudnivalókat és készségeket, amelyekkel a diák az elemi és az általános iskola felső tagozatának elvégzése után rendelkeznie kellene. Tehát kialakul az ördögi kör, amelyből egyre nehezebb kitörni: alacsony tudásszintű gyermekek érkeznek az intézménybe, akiket lehetetlen négy év alatt felzárkóztatni és átlagos vagy kiemelkedő tudással rendelkező, netán válogatott társaikkal versenyeztetni; emiatt csapnivalóak az érettségi eredmények. Ez a maga rendjén az intézmény leértékelését eredményezi, ezért ismét az iskolaválasztási opciók sorának végére kerül, s így újratermelődik az áldatlan helyzet. Az elit iskolák, amelyekbe csak nagyon magas általánossal lehet bejutni pedig nyilván jól teljesítenek az érettségin. Vagy legalábbis jobban, mint kevésbé szerencsés társaik.
Az érettségi izgalma előtt azonban a billegések-ballagások izgalma sepert végig a diákok és szülők társadalmán: új ruha, a búcsúzkodás szomorúsága, a magasabb iskolába vagy a nagybetűs életbe való jutás bizonytalansága és félelme tartotta lázban az érintetteket. Megható és szép pillanatok, meghatározóak az ember életében. De nem értem, miért kap nagyobb hangsúlyt az iskola befejezésének ténye, mint a tudás megszerzése? Nem értem, hogy miért azt ünnepeljük nagy garral, hogy véget ért az iskola, s nem azt, hogy sikeres cikluszáró vagy érettségi vizsgát tett a nebuló? Miért az egyetem elvégzését ünnepeljük s nem a diplomaszerzést vagy a mérnökavatást? Furcsának és visszásnak tartom, hogy szerény anyagi lehetőségű és anyagi szempontból jól eleresztett családok egyaránt, egymást túllicitálva lakodalomnyi kicsengetési ebédet szerveznek a gyermekeknek, az ajándékozás a lakodalmi ajándékozással vetekszik, de sokak számára a sikeres érettséginek még a lehetősége sem merül fel, mert nem rendelkeznek a szükséges tudásszinttel.
Szeretném megérni azt, hogy a nagy banketteken, az ünnepi ebédeken a valós sikereket ünnepeljük: a sikeres felvételit a kilencedik osztályba, a sikeres érettségi vizsgát vagy a sikeres diplomázást az egyetemen. Amíg ez nem történik meg, marad a szomorú jelzés, figyelmeztetés: értékrendünkkel, értékítéletünkkel van a baj. A külcsín, a felszínes dolgok, a rongyrázás fontosabbak, mint a tudás. Fontosabb, mint az iskola eredeti célja és rendeltetése: a tudás átadása, megszerzése. Ha ez nincs meg, elmarad a tudás, mint az egyik legfontosabb emberi érték tisztelete.
De hát túl vagyunk a sok billegésen-ballagáson, a lakodalomnyi billegési és ballagási ebéden, a cigánykasszaként működő ajándékozáson, lassan túl leszünk az érettségin és az utána való siránkozáson is, s egy évig eszünkbe sem jut majd, hogy a bajok forrását nem csupán a rendszerben, hanem önmagunkban is keresnünk kell.