A Forsa Közvéleménykutató Intézet legújabb (május 27. és 31. között készített) felmérésében az – Annalena Baerbeck és Robert Habeck által vezetett – zöldek, akik 20 százalék fölötti eredményükkel már az európai választásokon is a nagy meglepetésnek bizonyultak, május végére a német pártok népszerűségi listájának az élére kerültek. Igaz, a most elért 27 százalék nem pusztán folyamatosan növekvő népszerűségüknek köszönhető, de annak is, hogy a nemrég még Angela Merkel által elnökölt Uniópártok, melyek az európai választásokon még 28 százalékon álltak, újabb 2 százalékot veszítettek népszerűségükből. Ez a 2 százalék a nyilvánvalóan a zöldekhez pártolt. De a jelek szerint a posztkommunista utódpárt, a Linke 1 százalékos- és a szélsőjobboldalinak tekintett AfD 2 százalékos vesztesége is abból adódott, hogy a fiatalabb generáció képviselőinek egy része a – fiatalok körében mind divatosabbá váló – zöldekhez állt át.
A német sajtóban tehát okkal merült fel a kérdés: mi lehet mindennek az oka? A Die Weltben Dirk Schürmer: Die unerträglichen Widersprüche der Ökologie (azaz Az ökológia kínos ellentmondásai) című írásában próbál választ keresni.
A legfontosabb paradoxon már régóta közismert. Angela Merkel azért állíttatta le a sugárveszélyt jelentő atomerőműveket, mert éppen a zöldek vitorlájából próbálta kifogni a politikai szelet. (Mellesleg a szövetségeseivel is ezt tette. Még ha más-más aspektusokban is…) Az „eredmény” az lett, hogy Németország a széndioxid-kibocsátás tekintetében Európa „élvonalába” került. Franciaország ezzel szemben tovább építette atomerőműveit, s Németország ma arra kényszerül, hogy – a saját atomerőművek által előállítottnál jóval drágában – Franciaországból vásároljon – francia atomerőművek által előállított elektromos áramot. „Ha Németország így folytatja – véli Schürmer – a természetrajongó zöldek az ipari forradalom utáni korszak legnagyobb környezetszennyezéséért lehetnek felelősek.”
Ezt talán Angela Merkel is megsejtette. Hogy az üvegház-gázok kibocsátását mérsékelje, a német kormány a szélenergia hasznosításába fektetett hatalmas összegeket. Csakhogy ez a „megoldás” is kétélűnek bizonyult. A szélerőművek lapátjai ugyanis masszívan „hozzájárultak” a Németországi rovarok (köztük a méhek) valamint a madarak és a denevérek nagy mérvű pusztulásához. Azaz a réven szerzett zöld nyereség a vámon súlyos zöld veszteséggel (az élővilág változatosságának drasztikus leépülésével) párosult.
Hasonló következményekkel járt a vízierőművek sokasodása is. Igaz, ezek többsége Németország határain kívül épült fel, az élővilágra (főként a halállományra) és a mezőgazdasági területek természetes tápanyag ellátására gyakorolt hatásai azonban Németország határain belül okoztak komoly gondokat. Ahogyan a folyók (főként az Elba és a Rajna) által szállított építőanyag (kavics, homok) mennyiségének drasztikus csökkenése is. Ezek pótlása aztán közvetve szintén a környezet szennyezésében csapódik le, főként a teherszállítással járó légszennyezés gyanánt.
A sokak által varázsszernek tekintett elektromos autók is kétséges megoldást jelentenek, hiszen az akkumulátorok összetevői is rendkívül környezetszennyezők, arról nem is beszélve, hogy a feltöltésükhöz szükséges elektromos áram előállítása is – így vagy úgy, de szintén – a környezetet terheli.
Schürmer Hegelt idézi, aki szerint „ha a valóság az eszmékkel ütközik, annál rosszabb a valóságnak.” S bár maga Hegel az eszmék pártján állt, akárcsak a mai ideológusok (jelesül a zöldek), a valóságot nemigen lehet kijátszani. Annak ellenére sem, hogy valóban csodálatos lenne az a világ, melyben az emberi cselekedetek által előidézett jó és rossz, a környezetbarát és környezetszennyező hatások tisztán (ez a zöldek egyik kedvenc kifejezése) elválaszthatók lennének egymástól. Sajnos nem azok. A politikusoknak is rá kellene ébredniük arra, hogy minden etikai döntés szükségszerűen az elvárttal ellentétes hatásokat is kivált.
A zöldek a fiatal generáció tagjait mindazonáltal a szó szoros értelmében bűvkörükbe vonták. A Fridays for Future mozgalom, melyet egy svéd középiskolás diáklány, Greta Thunberg indított el, Németország-szerte minden pénteken megbénította az iskolai oktatást is. A kérdés szakmai részét áttekinteni képtelen (ahhoz esetleg némi tanulásra is égető szükség lett volna), de a tetszetős divatok által könnyen megszédíthető éretlen (s a szónak ebben az értelmében tényleg alkatilag zöld) fiatalok lelkesen csatlakoztak a zöldek világmegváltó eszméihez.
Ennek a fiatal nemzedéknek a skizofrén gondolkodására mi sem lehetne jellemzőbb, mint hogy ugyanolyan heves indulatokkal fordul az atomenergia, mint a széndioxid-kibocsátás ellen. Ugyanazzal a szenvedéllyel szürcsöli – egyszerhasználatos műanyagpoharakban felszolgált – üdítőit vagy kávéit, mint amellyel szinte havonta cserélt tabletjén vagy mobiltelefonján lóg. Vagy amellyel az egyik legszennyezőbb közlekedési eszközön – a szuperszonikus repülőgépen – röpköd az öt kontinens közkedvelt turistaközpontjai közt.
Félreértés ne essék, a lelkem mélyén én magam is zöld lennék. De én a megoldást a modern ember életstílusának radikális megváltoztatásában, az anyagi élvezeteknek a szellemiekkel való felcserélésében, azaz az emberi létnek a természet egyensúly-orientált törvényeihez való visszatérítésében keresném.
Nem is rohan utánam senki. Főként a fiatalok nem. Ők nem lemondani akarnak, de egyszerre mindent és mindennek az ellenkezőjét is megkaparintani.
Ez a mohóság – amint azt a német zöldek sikeressége mutatja – egyelőre divattá növelhető, de – mint minden bódulatból – előbb-utóbb ebből is föl kell ébredni majd.
S mi lesz Európával és a világgal, ha mégiscsak elkésünk vele?