Fél évszázadnyi bukarestiség után furcsa arra gondolnom, hogy ez az idő életem kétharmadát méri, míg előtte az első negyedszázadom kétharmadában iskolapadokat koptattam. Ennyire „bekeretezve” látszólag jóformán minden, ami történt és amit csináltam: kényszerpályán – úgymond determináltan – játszódott. Ez kényelmes gondolat is lehetne éppen, hisz felmentene kerülőim, tévedéseim, rossz döntéseim feldolgozásának kényszere alól, de voltaképpen rettenetes, mert ez a kényszer mégis egyre inkább nyomaszt.
Nem akarom én itt a vívódásaimmal untatni önöket, de a közepébe vágva annak, amit ma mondani akarok: sok mindent megbántam. Nem egy írásomat is. Különösen azokat, amelyekben makacsul és magányosan igazam volt, lett, de miattuk barátokat veszítettem el. De még azokat is, amelyekkel kényszerpályáink metszéspontjain barátokat szereztem – hogy mára elveszítsem őket.
Bukaresti élet, képek című könyvemhez tízen írtak előszót, közülük öten már nem élnek: ketten – Fejtő Ferenc és Határ Győző – idős korukban, de Csiki László és Horváth Andor kortestvérként, Egyed Péter nálam fiatalabbként hagyott itt.
Az első nagy halottunk A Hétnél Földes László volt, fájdalmasan korán; a második Dankanits Ádám rovatvezetőm; az utolsó, akihez meghitt barátság fűzött, Adonyi Nagy Mária, a legköltőbb költő, akit ismernem és szeretnem megadatott. Siratom őket, a viszontlátás reményében.
Ádámról halálának húsz éves évfordulóján többek között a következőket írtam.
Húsz éve már
Ha az ember az I. Károly sugárúton az Egyetem tér felé haladtában elhagyja az örmény templomot, megy még egy keveset, és valahol jobbra tér, előbb-utóbb ráakad arra a helyre, ahol az a ház állt. A ház, amelyet nem járhatnak kísértetek, mert nincs.
Ahol Dankanits Ádám lakott, a Popa Rusu utca 11. szám alatt (de hát inkább fölött, hisz valamelyik felső, talán a legfelsőbb emeleten volt a lakásuk), néhányszor elnéztem este a csillagokat. Emlékeimben náluk mindig tiszta egű este van, ahogy a szerkesztőségben természetesen mindig nappal.
Gyakran járok gyalog a környéken, s olyankor elmegyek a Popa Rusu 11. elé. Azon gondolkoztam el ott legutóbb, hogy húsz év múlva mi Dankanits Ádám halálának az üzenete.
Eljött Bukarestbe. Vissza akart menni Erdélybe, talán Marosvásárhelyre, talán Kolozsvárra. Én mindig egyetemi tanárnak képzeltem el őt, sok kötetes történelemtudományi munkák szerzőjének, reményeimben akadémikusnak.
Milyen öregember lenne Ádám? Az idén lett volna, január 2-án, hatvanöt éves; meghalt negyvenöt évesen. (Nyolc évvel már túlnőttem.) Mi hatalmas mennyiségű összegyűjtött anyag – kartoték, feljegyzés, kézirat – pusztult oda vele!
Együtt halt meg a kisfiával. És a Szilágyi Domokoséval. Harminchoz az egyik, negyvenhez közeledne a másik. Milyen emberek, milyen felnőttek lettek volna, lennének ők? Lehet, hogy ebben a pillanatban – és akkor nem kellene ezt írnom – Dadival éppen együtt teáznánk, lehet, hogy a cikkét vagy a versét olvasnám A Hétben, lehet, hogy hoznék neki Pestről holland pipadohányt, mint az apjának.
De kérdezhetek bármit, írhatok bármit – nem tudunk semmit. A halálnak nincs üzenete, mert eltörli a potencialitásokat. Ádám legfeljebb a torokszorítóan nevetséges „vigyázzatok jobban magatokra és egymásra, ha nem akartok úgy járni, mint én”-t üzenhetné a túlsó partról.
1977. március 4-én volt a nagy földrengés Romániában.
Mari számomra legemlékezetesebb verse az
Európa elrablása
Aztán sebeinkben is csönd lesz,
fényesség árad csontjainkba.
Elejti a kéz a kilincset,
elvérzik attól, ahogy fogta.
És vér, és vér, vér mindenütt,
homok nyelvén írt levelek.
Évezredek homálya jön fel,
aztán belül is este lesz.
És nincs düh,
már szomorúság sincsen.
Csak ez a nézés, megsokszorozva
s meghalva felejtéseinkben.
Csak ez az Androméda-ködben
felhabzó, elsüllyedő ló.
Európa, Európa mind biztosabban
elraboltnak nyilvánítható.