Vigyázó szemeink jó ideje Berlinre vetjük. Onnan várjuk azokat a változásokat, melyek a jelenlegi válságból Európát és országainkat kivezetik.
Ez a várakozás azonban mind illuzórikusabbá válik. Bizonyos német, francia, holland, svéd politikusok Lengyelországot, Magyarországot, újabban meg Romániát is a vélemény- és sajtószabadság jogállamai értékeinek megsértésével vádolják, és mindhárom államot (bár a vádak megalapozatlansága nem teljesen azonos) a 7. cikkely szerinti eljárás megindításával, a szavazati jog megvonásával és az Uniós támogatások drasztikus megkurtításával, illetve megvonásával fenyegetik.
A lengyel sajtót nincs lehetőségem követni, a románt és a magyart azonban igen. A hatalom mindkét országban főként gazdasági-adminisztratív eszközökkel – terjesztési nehézségek, állami hirdetések preferenciális osztogatása és egyéb bújtatott támogatások – valóban megkísérli megkeseríteni az újságírók életét, de hogy az újságíró ne mondhatná el a véleményét vagy véleménye miatt zaklatások érnék, szemenszedett hazugság. Úgy szidhatjuk a hatalmat, ahogyan meggyőződéseink diktálják, sőt sokan közülünk vissza is élnek a véleménynyilvánítás jogával, olyan nyelven és indulatokkal „kritizálnak” hatalmat vagy ellenzéket és főként ezek képviselőit, melyek nehezen tűrik a nyomdafestéket.
Ha a német sajtót olvasom, korántsem ez az érzésem. Bizonyos dolgokról egyszerűen nem illik (politikai korrektség), vagy nem megengedett (belső cenzúra) vagy nem tanácsos (öncenzúra) beszélni. S az ellenvéleményt a politikai szférában sem tolerálják.
Két példa. A német Alkotmányvédelmi Hivatal volt elnökét, Hans-Georg Maassent nemrégen felmentették állásából, mert a nyilvánosságban azt merészelte állítani, hogy azoknak a videofelvételeknek a hitelessége, melyeken a volt keletnémet kisvárosban, Chemnitzben egy fiatal lány migránsok általi megerőszakolása és meggyilkolása miatt kirobbant jobboldali tüntetésen német szélsőségesek üldöztek volna migránsokat, nem bizonyítható minden kétséget kizáróan. Horst Seehofer belügyminiszter Maassent megpróbálta megtartani a minisztérium állományában, de mert Massen azt is kimondta, hogy a szövetséges szociáldemokratáknál „balradikális” dominancia uralkodik, a kormányzatból is távoznia kellett. Egyébként az Alkotmányvédelmi Hivatal hivatalos megnevezése mögött a német titkosszolgálat rejlik. Már maga a megnevezés is mintapéldája a német sajtóban szokásos eufemizmusoknak, azaz a tények megszépítésének. Németországban nincs titkosszolgálat (annak megnevezése is a Gestapóra emlékeztetne), csupán „alkotmányvédelem” van, melyben jobboldalhoz közeli nézeteknek nem lehet helyük.
Massen mindennek ellenére tagja maradt az akkor még Angela Merkel által elnökölt CDU-nak. Nemrégen a Reichstag Unió-frakciójának üléstermében a CDU konzervatív köre előtt a „politikai iszlámról” szándékozott előadást tartani. A CDU/CSU (közös nevükön az Unió) frakcióvezetője, Ralp Brinckhaus ezt megtiltotta. Azzal érvelt, hogy csaknem ugyanabban az időpontban a német pártrendszer által kiközösített, bár a szavazatszám szerint a Bundestag második-harmadik pártjának számító AfD (Alternatíva Németországnak) tagjai a Bundestag egy másik termében a Sajtószabadságról is Konferenciát tartanak. Ezért fennállhatott a gyanú, hogy a részvevők „dolguk végeztével” átsereglenek Massen előadására, melyre eredendően csupán a Konzervatív Kör 150 tagja kapott meghívást, de az előadás nyitva állt idegenek előtt is. Így aztán Massen erőteljesen Merkel-kritikus előadása, melynek főbb pontjairól a Tagesspiegelnek adott interjújában már beszámolt, túl jelentős és főként szókimondó eseménnyé duzzadhatott volna. Arról nem is beszélve, hogy Massen azt a meggyőződését is jelezte, hogy a CDU belső reformokra szorul, mivel alapvető nehézségek merülnek fel a menekült- és integrációs politika, s ezzel összefüggésben az elhanyagolt német egészségügy, iskolahálózat, infrastruktúra vonatkozásában. Üdvözölte a CDU élén beállt változást (mármint Annegret Kramp-Karrenbauer pártelnökké való megválasztását), de továbbra is úgy vélte, hogy „Németország jobb politikát érdemel.”
A másik – szabad véleménynyilvánítással kapcsolatos – botrányt Thilo Sarazzin szociáldemokrata politikusnak, a párt korábbi – pénzügyekért felelős – szenátorának immár a harmadik kizárási kísérlete váltotta ki. Sarazzin 2010-ben egy, a Lettre International című folyóiratban közreadott cikk nyomán (egy jobbára névtelen kiadónál) hatalmas botrányt kiváltó könyvet jelentetett meg „Németország felszámolja önmagát” címmel. Akkor merült föl másodszor a pártból való kizárásának ötlete. (Az első kísérlet a Lettre International-beli cikket követte.) De a könyv állításai alapján nem sikerült tényszerűen bizonyítani, hogy a szerző valóban „iszlámkritikus és idegengyűlölő”. (Az iszlámkritikus itt az iszlámgyülölő, azaz kvázi fasiszta szinonímája. Hiszen miért ne lehetne az iszlámot kritizálni, ha a kereszténységet például akadálytalanul lehet?) Következő kötetében tovább „mélyítette” a témát. Az új könyv címe „Idegen hatalomátvétel. Hogyan akadályozza az iszlám a haladást és fenyegeti a társadalmat.” Ez már végképp kiverte a biztosítékot. Az SPD Döntőbírósága ismét vád alá helyezte a szerzőt. A könyv alaptézisei ugyanis a vezetőség szerint továbbra is „összeegyeztethetetlenek a szociáldemokrácia alapértékeivel.”
Sarazzin továbbra is úgy véli, hogy „Könyvem tekinthető jónak és rossznak, de senki nem találhat bennük olyan mondatot, mely az SPD-ből való kizárásomat indokolhatná.” A Döntőbíróságnak ezúttal sem lesz könnyű dolga, Sarazzin ugyanis ügyvédet visz magával, és jómaga is védekezni fog.
Jellemző, hogy Sarazzin állításairól nem széleskörű társadalmi vita bontakozik ki, ezt – a „társadalmi béke” érdekében – egyetlen lap sem „vállalhatja”, hanem a hatalom jogi úton próbálja elejét venni a Sarrazin által felhozott érvek és felsorakoztatott tények tárgyilagos és racionális megvitatásának. A szerzőt egyszerűen megpróbálják kiszorítani a politikai nyilvánosságból.
Ez – bár hasonló (többé-kevésbé periférikus) kísérletek Tőkés László, s újabban Kelemen Hunor kapcsán Romániában is voltak, még minálunk sem igazán sikerült. Magyarországról nem is beszélve. Reméljük, hogy a nyugati demokrácia vezető államában, Németországban sem fog. Annak ellenére sem, hogy Sarazzin bizonyos tételei szerintem is vitathatók.
De ami vitatható, arról egy demokráciában vitázni és nem ítélkezni kell.