Kedves hallgatóim, egyre többet gondolok a bukaresti A Hét című lapra, ahol az újságírói pályám indult, amelytől a legtöbbet kaptam nem csak szakmailag, de közösségileg, erkölcsileg és lelkiekben is.
Jövőre lesz A Hét megalapításának ötvenedik évfordulója, és ahogy méltatlanul kevéssé van jelen a köztudatban a lap neve, teljesítménye és hatása, úgy – előre látom – nem sikerül rendesen megünnepelni az évfordulóját sem. Van okom nosztalgiázni azért is, mert mától, szó szerint a mai nappal kezdődően, mondhatni hivatalosan, a személyazonosságim szerint sem vagyok már bukaresti lakos. Ebből az alkalomból talán megengedhető számomra némi énközpontúság.
Vincze Loránt Magyar Bukarest című, 2013-ban megjelent rádióinterjú-kötetéből, a velem készült beszélgetéséből idéznék.
Az ifjúkori „közéleti megmutatkozásomra” vonatkozó kérdésre többek között ezt válaszoltam: „Ez a kérdés engem meghat, ugyanis ugyanezt a kérdést feltettem – mintha elfelejtettem volna, hogy milyen korban éltünk – Markó Bélának is, amikor interjút készítettem vele, és ő nagyon csodálkozott, hogy én hogy kérdezhetek ilyent. Igaza volt, most én is csodálkozom… Akkoriban a szervezeti vagy közéleti életet az jelentette volna, hogy az ember beiratkozik a pártba. Hát ez nem történt meg, szerencsére, csak jóval később, A Hétnél, amikor már nagyon muszáj volt, különben nem lehetettem volna, nem maradhattam volna szerkesztő. Az egyetemen mi egyáltalán nem törődtünk a politikával, tojtunk rá, a fizikus nem az a típusú ember. Az egyetemi diákszövetségben ugyan működtem, mert beválasztottak valaminek, de nagyon hamar kirúgtak. Engem valahogy minden ilyen központilag irányított helyről kirúgnak: már a pionírszervezetből is „felfüggesztettek”, mert mindenféle butaságot csináltunk a nyakkendővel. A diákszövetségből azért rúgtak ki, mert nem figyeltem eléggé arra, hogy a testület lapját terjesszem.”
Bukaresti első benyomásaimról, arról, hogy mire emlékszem leginkább: „Az elemi érzékek szintjén két-három dologra. A teljesen más környezetre, a furcsa építészetre, aztán a hangkörnyezetre emlékszem nagyon világosan: az emberek szaporán és fejhangon beszélnek, hajlamosak úgy hadarni, mintha mindig veszekednének, közben nem veszekednek. Élénken emlékszem arra, hogy augusztusban jöttünk fel, és októberig próbaszámokat csináltunk, bejárattuk a lapot. Emlékszem a fantasztikus melegre, amit azóta sem tudtam igazából megszokni, bár tudomásul venni igen. Ezek a primér élményeim. Utána egy boldog szigetlét kezdődött, mert A Hét szerkesztősége remek társaság volt. Nagyon jól tudtam románul gyermekkorom óta, ehhez képest felkerültem a román fővárosba, és napokig szinte meg sem szólaltam románul, ugyanis a szerkesztőség teljesen kitöltötte a mindennapjainkat. A munka volt az életünk, a hosszú szerkesztőségi beszélgetések. Rengeteget tanultunk, bölcs szerkesztő mestereink voltak: Huszár Sándor, alapító főszerkesztő, Földes László főszerkesztő-helyettes, Baróti Pál irodalmi rovatvezető. Akkor még megvolt a szakmának a céhes jellege, az embernek végig kellett járnia a lépcsőfokokat. Először meg kellett tanulni „mondatul”, utána meg kellett tanulni „lapul”, utána meg kellett tanulni, hogy a világot miként hozza be az ember, azt is meg kellett tanulni, hogy a sajátos kérdéseket a különféle rovatokban hogyan helyezzük el, hogyan egyeztetjük és harmonizáljuk. Fantasztikus iskola volt, de ebből a szempontból, mégiscsak szigetlét alakult ki.”
„Hogyan viszonyultál az ideológiához? A kommunista, majd szocialista eszmékhez?” – kérdezte valamikor tíz éve Vincze Loránt rádióriporter. „Ez bonyolult. Abból eredően, hogy apám német volt, és enyhén szólva nem a kommunista oldalon harcolt, kialakult bennem egyfajta politikát, doktrínát kerülő, szociális megközelítés, ami, bevallom, egyre erősödik. Nem azt mondom, hogy amolyan krisztusi baloldaliság ez, hanem mostanra egy tudatosabb baloldali késztetés: az igazságosság fogalma, a szabadság fogalma, a társadalmi újraelosztás, a forradalom kérdése körül. (…) Amikor 1988 karácsonyán a családom kiment Magyarországra, és engem kirúgtak A Héttől, nyomdai korrektor lettem, mert más munkát nem vállalhattam. Egy szó, mint száz, beiratkoztam, amikor be kellett iratkozni, és utána szerencsére szépen kirúgtak onnan is, tehát a forradalmat már szabad emberként, nem párttagként éltem meg.”
Kedves hallgatóim, nem tudom, mi a tanulsága a történteknek. A Hét, mint minden igazi közéleti orgánum: lelkület is volt, nem csupán műhely és fórum. Egyre gyakrabban gondolok rá, és arra, hogy mindaz, ami a magyar sajtóban és a magyar sajtóval napjainkban történik, annyira méltatlan hozzá, hogy éppen ideje abbahagynom a sajtósdit, talán már korábban meg kellett volna tennem. Persze ez sem könnyű.