A nyugati sajtó (Európában mindenekelőtt a német) – hidegháborús embargók ide vagy oda – Donald Trump és Vlagyimir Putyin titkos frigyének botrányától volt hangos. Még csak tárgyilagosságot mímelő írásokkal sem találkozhattunk. A mainstream sajtó lapjai hetente többször is beszámoltak az elnöki összeesküvés leleplezésének fejleményeiről, és igyekeztek folyamatosan fenntartani a látszatot, hogy a felfüggesztési eljárás (az ún. impeachment) beindítása csupán napok kérdése.
A demokraták szerint egyébként is „gyanús elmeállapotú” Trump pünkösdi királyságának napjai meg vannak számlálva.
Igaz, a közvéleménykutatások általában mást mutattak. De a demokrata befolyás alatt álló amerikai sajtó szőnyegbombázásai nem maradhattak teljesen hatástalanok. A Trump-éra félidőjében megtartott törvényhozási választásokon a republikánusok elveszítették képviselőházi többségüket. Így a demokratáknak lehetőségük nyílt arra, hogy Trumpnak, ahol csak lehet, a törvényhozásban is keresztbe tegyenek…
Úgy tűnt, Trump uralma valóban végéhez közeledik.
Csakhogy a demokraták – minden jel szerint – önnön csapdájukba estek. A választások előtt abszolút sajtóhatalmuk és a gazdasági elit támogatásának birtokában egyszerűen képtelenek voltak akárcsak el is gondolni, hogy kicsúszhat a kezükből a hatalom. És amikor ez megtörtént, egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, sőt a whisfull thinking – szerintük mindig pusztán az ellenfelekre jellemző – logikája szerint elhinni is.
Ők, akik csak ironikus mosollyal képesek az összeesküvéselméleteket akár csak szóba is hozni, a sors iróniájaként kénytelenek voltak utolsó szalmaszál gyanánt egy – már kezdettől hajánál fogva előrángatottnak tűnő – összeesküvés-elméletbe kapaszkodni: Trump a hatalmat az ősellenség, Vlagyimir Putyin titkosszolgálatainak és hackereinek segítségével szerezte meg.
Az persze más kérdés, hogy Trumpot kiszámíthatatlansága, kaotikus testbeszéde, megfontolatlan döntései, a nemzetközi közvéleménnyel és a nemzetközi jogrendszerrel összeegyeztethetetlen, vagy legalábbis nehezen összeegyeztethető döntései valóban a pünkösdi király szerepére predesztinálták. Cselekedetei Shakespeare-rel szólva gyakorta valóban „őrültnek” tűntek. Sajnos azonban volt bennük logika. Még akkor is, ha a Párizsi Környezetvédelmi Egyezményből való kilépését a választóinak tett ígéretein és a kizárólagosan amerikai érdekeken kívül semmi – egyetemesen emberinek tekinthető – érv nem indokolhatta.
De az ENSZ Menekültügyi Egyezményéből való kilépés sem állt összhangban a nemzetközi jogrendszer alapelveivel. S szerfelett kérdéses az Iránnal megkötött atomegyezmény felmondása, vagy a Kínával, Európával, Kanadával, Japánnal indított kereskedelmi háború is.
Az America first a nacionalizmus tipikus megnyilatkozási formája volt, melyet aztán a kelet-közép európai államok is lelkesen felkaroltak. Csakhogy Amerika esetében ennek a nacionalizmusnak a liberális politológia fogalomrendszerében nagyon nehéz lett volna nevet adni. A nacionalizmust ugyanis rasszista, nyelvi-kulturális, identitárius, kisebbségellenes irányzatként szokás definiálni. Hogyan lehet egy multikulturális, bevándorlókból verbuválódott, a kisebbség-ellenességet jó félévszázada felszámoló társadalom nacionalista? Csakis úgy, hogy elismerjük: a nacionalizmusnak lehetséges ún. állampolgári változata is. Azaz, hogy a domináns nagyhatalmak voltaképpen nacionalista diktatúrát gyakorolhatnak a gazdaságilag vagy katonailag kiszolgáltatott államközösség felett. Ez hipotézis azonban feje tetejére állítaná azt a neoliberális gondolatrendszert, melyet az amerikai demokraták képviselnek…
Így aztán a demokraták még inkább belelovalták magukat a választásokról szóló összeesküvés-elméletükbe. Tehették, hiszen az elméletet az FBI is felkarolni látszott. Az utóbbi pedig – legalábbis, ha külpolitikáról volt szó – meglehetősen szabadon bánik a bizonyítási eljárásokkal. Lásd Saddam Husszein vegyi fegyvereit, melyek nevében Amerika az Irak elleni háborút is elindította! A hamis bizonyítékok miatt a szervezetben azután sem esett senkinek bántódása, miután kiderült, hogy hamisak. A demokraták joggal reménykedtek tehát benne, hogy a bizonyítékokat az FBI ismét megbízhatóan szállítani fogja.
Ezt a hitet (az egyébként republikánus párti és korábban 2001 és 2013 közt az FBI elnöki tisztjét betöltő) Robert Mueller hosszú időn át mintegy táplálta is. Nemrégen azonban elkészült a 400 oldalas jelentés, melyről Trump igazságügyminisztere, William Barr megállapította, hogy Mueller nem talált elegendő bizonyítékot sem a feltételezett összeesküvésre, sem arra, hogy Trump akadályozni próbálta volna Mueller vizsgálódásait. Ezzel formailag mindkét Trump-ellenes vizsgálat lezárult.
A demokraták persze ebbe sem képesek belenyugodni. A jelentés közzétételét, de legalábbis a képviselőknek való kiszolgáltatását követelik. Barr erre ígéretet is tett, azzal a feltétellel, hogy a szöveg állambiztonsági- vagy személyiségjogi szempontból kényesnek tekinthető részeit a szövegben letakarják. A demokraták most ezekbe az letakarásokba kapaszkodnak, abban a meggyőződésben, hogy Barr nem semleges az ügyben, tehát olyan részeket is eltakarhat, melyek Trumpra valamiképp mégiscsak kompromittálók lehetnek.
A republikánusok természetesen diadalt ülnek és bosszúról álmodoznak, hiszen az összeesküvés-elméletért és az elnök meghurcolásáért (Irak lerohanásától eltérően) valakinek felelnie kell.
Magyarán – Daniel Friedrich Sturm Die Welt-beli szavaival – a demokraták az orosz afférral „jól bevásároltak”. Úgy tűnik, kudarcuk Trump 2020-as újraválasztásának esélyét is bizonyossággá emelheti. Olvasóit azonban, akiket maga a Die Welt is szorgosan terelgetett a demokraták zsákutcájába, azzal próbálja vigasztalni, hogy másfél év alatt még sok minden változhat. Ez – mondjuk – valóban igaz. De tegyük hozzá, ehhez a demokratáknak is le kellene vonniuk a tanulságokat.
Egyelőre – kielégítetlen bosszúszomjukban – aligha lehetnének képesek rá.