Valamikor az ezredforduló előtt néhány évvel egy küldöttséggel Svájcban, pontosabban Bázelben jártam. Vendéglátóink, tudván, hogy hegyes vidékről érkezünk, kivittek a környező erdőkbe, néhány kilométert gyalogoltunk, hogy megmutassák, milyen a svájci fakitermelés.
Nos, a helyszínen már ott sorakozott néhány gép, megjelent az erdőmester, aki rámutatott a kivágandó fára, majd magasba emelhető szerkezetekkel először az ágakat metszették le, hogy a kidőlő fa ne sértse meg a szomszédait, valamint az aljnövényzetet, ezután a fát vágták ki, darabolták fel és rakták szállítóeszközre, miközben köbtartalmát is pontosan megmérték.
Közben egy másik gép az ágakat, a galyakat apró darabokra zúzta és tömörítette, amikor pedig a munkások a fával elvonultak, akkor az erdőmester, a kivágott fától két méterre beültetett egy csemetét. Nem ugyanazt a fajtát, amit kivágtak, mondván, hogy minél vegyesebb az erdő, annál jobb az élővilágnak. Akadt ott még néhány, korhadt, elöregedett, bemohásodott, begombásodott bükk, azokat meghagyjuk – magyarázta – mert jót tesz a rovar-, a gomba- és a növényvilágnak.
Mindez a napokban Csíkszeredában megtartott székelyföldi erdészeti konferencián jutott eszembe, amikor az egyik felszólaló éppen arról beszélt, hogy Svájcban milyen az erdőgazdálkodás, és azt is hozzátette, hogy hozzánk is meghívtak néhány erdőmestert, beszéljen az arrafelé honos szemléletről, és a kíméletesebben használt motorfűrész technikáiról. Megmondom őszintén, nekem nagyon tetszett a konferencia, amelyen erdészek, közbirtokosság-vezetők, ökológusok, szociológusok, stratégiai tervezők és természetesen politikusok vettek részt, de jelenlétük ellenére mindenekelőtt a szakmaiság került előtérbe. Rendkívül rokonszenvesnek tűnt számomra, hogy az erdős területek mindenféle rendeltetése szóba került. Azaz, nem csak a fagazdálkodási, nem is csupán az ökológiai, hanem azok a szempontok is, amelyek a közjóléthez, a védelmi rendeltetéshez és tájmegőrzéshez, mint látványhoz kapcsolódnak.
Úgy gondolom – mondotta az egyik előadó -, hogy mostanig a fától nem láttuk az erdőt, és ezzel egyértelműen célzott arra, miszerint hosszú időn át csupán a fakitermelés hatékonysága, a fa értékesítése volt a legfontosabb szempont, de úgy tűnik, ez a szemlélet most lassan megváltozik. Még akkor is, ha ezt a társadalom csak nagyon lassan veszi észre, hiszen a tarvágások, a csutakosok, a motorfűrészek hangjai, a szétdúlt erdei utak jóval feltűnőbbek, mint az erdősítések, az ütemtervek alapján elvégzett nélkülözhetetlen gyérítések, nagyfás erdei tisztások megőrzése és így tovább.
Nem igaz –tették hozzá mások – hogy az erdős területek továbbra is nagymértékben csökkenek, legalábbis Székelyföldön a tendenciát sikerült megállítani, és a legutóbbi felmérések azt mutatják, hogy például Hargita megyében immár tizenhét százalékkal nagyobb erdővagyonnal számolhatnak.
Sok mindenről szó esett a tanácskozáson: a magán- és állami erdészetek közötti konkurenciáról, amely az erdészeti szolgáltatások árának hatalmas ingadozásához vezet, annak minden következményével egyetemben. Arról a szociális nyomásról, amelyet az elszegényedő vidékek elöregedő lakossága gyakorol a közbirtokosságokra. Adózási és könyvelési gubancokról, amelyek egységes és jól átlátható rendszer hiányában befolyásolják a gazdálkodást.
Mindent átfogó székelyföldi erdőbirtokosi kataszter létrehozásáról és digitalizálásról, a kritikus munkaerő hiányról, mivel már az erdészeti szakmunkások is leléptek nyugatra és így tovább. Ami van, azt meg kell tartani, ami nincs, azt pedig pótolni – fogalmazta meg az egyik előadó a fenntartható erdőgazdálkodás kulcsmondatát, és azt hiszem, ha az utóbbi időben oly sokat emlegetett medvék meghallják, még ők is igazat adnak neki.