A nyelvi, kulturális szempontból vegyes lakosságú területeken folyamatosan zajlik a szimbolikus térfoglalás. Ez elsősorban a köztéri szobrok, templomok emelésében nyilvánul meg, de ennek része az emléktáblák, utcanév-táblák elhelyezése, az utcák megnevezése, a települések nevének az ott lakó kisebbségek nyelvén való feltüntetése, esetünkben a különböző hivatalok magyar nyelvű megnevezésének megjelenítése is.
Az uralomváltások, impériumváltások vagy nagy ideológiai változások alkalmával elsőként a köztéri szobrok esnek áldozatul, ugyanis minden uralom, minden rendszer a maga eszmerendszerét, annak megtestesítőit, a maga hőseit, a maga dicső történelmi eseményeit, a maga jelképeit igyekezett előtérbe helyezni, nem egyszer a korábbi uralom, rendszer jelképeinek a helyén.
A rendszerváltás óta folyamatos szimbolikus térfoglalás zajlik, kisebb-nagyobb intenzitással. Sajnos, ennek rendelték alá néhol magát a restitúciós folyamatot is, mondván: „hogy néz az ki, hogy az erdélyi nagyvárosok történelmi főterének épületei magyar – esetenként szász – kézbe kerüljenek vissza?”. S az épületek alatt a paloták, bérházak mellett iskolaépületek is értendők – lásd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium vagy a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium esetét.
Ezek mellett a Székelyföldön a zászlók harca éleződött ki, s társul hozzá a középületek, elsősorban a Községháza és Városháza feliratok ellenében és védelmében folytatott jogi küzdelem. A székely zászló körüli hercehurcának is immár könyvtárnyi irodalma van.
Ennél a pontnál azonban álljunk meg egy szóra. Dr. Szekeres Attila István heraldikustól tudjuk, hogy „Az autonómiáért való küzdelem erősítése céljából alulról jövő kezdeményezésre 2003-ban megalakult a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). A szervezet Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum korábbi igazgatója által tervezett saját jelképeket – kék-arany zászlót és címert – fogadott el 2004-ben”. S azt is megtudjuk a címertan egyedüli hazai magyar művelőjeként, hogy „2009-ben a Székelyudvarhelyen tartott Székely Önkormányzati Nagygyűlés arról döntött, hogy a nagy népszerűségnek örvendő zászlót Székelyföld jelképeként fogadja el.” Időközben a szakemberek kijavították a Kónya Ádám tervében nem a heraldikai előírásoknak megfelelően szerepeltetett elemeket, s az immár szakmai szempontból helyes lobogó éli a maga életét.
A román politikai élet intoleráns, nemzetféltő szereplői ádáz harcot vívnak e szimbólum – s általában a szimbólumok – ellen, így érthetetlen számomra, hogy miért hetvenkedünk, s harcolunk egymással mi magunk is azzal, hogy nem is a kék-arany az igazi székely lobogó, hanem a vörös-fekete? Azt hiszem, ezt a történészek eldöntötték, s tudomásul kellene vennünk mindannyian a döntést.
A szimbólumok fontosak, a székely zászló a regionális identitást testesíti meg. Olvasom, hogy hazai magyar politikai és társadalmi szervezetek arra buzdítják a lakosságot, hogy a március 15-i ünnepségeken székely zászlóval jelenjen meg. Furcsa ez az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kitörésének ünnepén, ugyanis 1848-ban a székelység önként mondott le rendi kiváltságairól és tagolódott be a modern magyar polgári nemzetbe. Ezt az 1848. október 16–18-án tartott agyagfalvi székely nemzetgyűlés szentesítette. Március 15-én tehát nem a különállásunkat, a sajátosságainkat kellene hangsúlyoznunk, hanem a magyar nemzet egységét. Ezt pedig egy másik szimbólum hirdeti, a piros-fehér-zöld lobogó.