Egy ismerősöm meséli, hogy 75 éves apjuk a születésnapi ünnepségen, orvosi leletetek halmazával a tarsolyában (súlyos érelmeszesedés, cukorbaj, veseelégtelenség) leszavaztatta az ünneplő rokonságot, hogy mit szeretnének jobban, azt -e, hogy még kb. öt évig maradjon az, ami, azaz élje megszokott életét munkástól, vörösborostól, töltött káposztástól, szórványos szexestől és elmaradhatatlan hobbistól.
Azaz: gyakorlatilag mindenestől, ami addigi élete értelmét jelentette, vagy mindezekről lemondva még legalább tíz évig kihúzza az amúgy is reménytelen, mert a halált semmimódon el nem kerülhető létezését.
A hangulat elrontását (némi ingerültségtől sem mentes gyöngédséggel) elutasító (egészen pontosan komolyan venni sem hajlandó) családi közösség egyhangúan a második alternatívára voksolt. Hősünk, a demokrácia eltökélt elkötelezettje (némi szorongástól sem mentes meghatottsággal) alá is vettette magát a többségi döntésnek. Abba hagyta a megfeszített munkát, többé nem ivott, enni is azt ette, amit gyöngéden elébe raktak, és egyébként is szófogadónak bizonyult.
Ma már 90 éves. Igaz, ami igaz, öt évig még gyönyörködhetett a döntéshozók ítéletében (és kimeríthetetlennek tűnő türelmében). Jó tíz éve azonban már nemigen gyönyörködhet semmiben. Benne is nehéz lenne gyönyörködni. Bár továbbra is a demokratikus (következésképp őszinte) döntésből fakadó szeretet övezi.
Ami bizonnyal neki is jól esne, ha eshetne neki már akárhogyan is valami.
Ő már valahol messze van. Hogy hol, azt a környezete sem igen tudja eldönteni.
A történet elgondolkodtatott. Én magam is hiszek az orvostudományban, lassan az egyik orvostól a másikig szédelgek. Gyógyítanak, gyógyítgatnak. Jól esik. No, de meddig? Nyilvánvaló, addig, ameddig még boldognak érezhetem magamat. De bennem is felmerül a kérdés, meddig maradhatok az?
Sőt, az a kilátás sem tűnik túlságosan vigasztalónak, hogy addig húzzuk az időt, amíg az orvostudomány örökéletűvé tesz bennünket. Tegyük fel, hogy ez lehetséges. Én még – legalábbis úgy vélem – képes vagyok mérlegelni. Az eredmény egy kínos kérdés: Valóban jó lenne ez? Sokan közülünk átéltek egy majd két világháborút. És két békét. Nem úgy néz ki, mintha nem lenne majd harmadik is. Hogy azt is valamiféle béke fogja követni, lehetséges, de korántsem bizonyos.
Megérné?
Az élet nyilván gyönyörű, tenéked magyarázzam? parafrazálja barátom a híres mondatot. S szinte már együtt vágjuk rá a – nem kevésbé költői – bizonyosságot, melyet a román költészet világirodalmi rangú zsenije Glossza című költeményében a mi nem kevésbé zseniális – magyar Himnuszt is szerző Kölcseynkkel – egybehangzóan (Vanitatum vanitas) megállapította, „minden régi, s mind új”, azaz a haladásról szóló elméletek voltaképpen mitologémák. Magyarán: egymással meglehetősen barátságtalan viszonyt „ápoló” nyelvi univerzumainktól függetlenül: „Minden hiábavaló…”