A székelyföldi munkavállalók arra panaszkodnak, hogy nincs munka a térségben, ezért kénytelenek máshol munkát és megélhetést keresni. Ezzel szemben a munkáltatók azt teszik szóvá, hogy nincs, aki dolgozzon. Bizonyára, mindkét félnek igaza van a maga szemszögéből nézve. Egyrészt nem annyira a munkalehetőség hiánycikk a térségben, mint inkább a jól fizető, a közszférához viszonyítva versenyképes bért biztosító álláslehetőség; másrészt nem annyira a munkaerő a hiánycikk, mint inkább a képzett, szakmájában gyakorlattal és tapasztalattal rendelkező munkavállaló. Aki jó a szakmájában, az többnyire máshol keresi a kenyerét, itthon azok maradtak, akik vagy nem rendelkeznek megfelelő szakképesítéssel, vagy megelégszenek az otthon közelsége mellett az alacsony bérekkel is.
Minap Hargita Megye Tanácsa közleményben tájékoztatta a közvéleményt, miszerint számos folyamatban lévő vagy tervezett beruházás – köztük a térség fejlesztése, a lakosság életszínvonalának biztosítása szempontjából elengedhetetlenül fontos beruházás – kivitelezése megállt, mert a közbeszerzési pályázatokon nincs jelentkező. Példaként a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház bővítésének és átalakításának munkálatait említi a dokumentum, megjegyezve, hogy ezek befejezésére a harmadik pályázati kiírásra sem volt jelentkező. De nem jelentkezett egyetlen vállalkozás sem a tüdőgyógyászati és fertőző osztályoknak helyet adó új épület megvalósíthatósági tanulmányának elkészítésére; sem egy újabb, négy orvos-lakást magába foglaló épület tervezésére és megépítésére. S a felsorolás hosszan folytatódik.
Az önkormányzati vezetők szerint a bajok forrása az átgondolatlan és kiszámíthatatlan gazdaságpolitika, a nagymértékű bürokrácia, a kusza közbeszerzési szabályozás és a hirtelen ötletektől vezérelt bérpolitika.
A kormány bizonyára a hazai építőipart kívánta támogatni azzal, hogy jelentős mértékben megemelte az ágazat alkalmazottak minimálbérét, azzal viszont nem számolt a kezdeményező, hogy a jelentős bérnövekedés milyen hatással lesz az építkezési költségekre – az infláció, az üzemanyagárak és az építőanyagok árának növekedése mellett.
A kivitelező cégek szerint tarthatatlan ez az állapot, ugyanis az évekkel ezelőtt elkészített hatástanulmányok, tervek nem számoltak ezzel az előre nem látott, jelentős mértékű költségnövekedéssel, s a közbeszerzési eljárások során elnyert munkálatokat nem lehet megvalósítani az évekkel ezelőtt megállapított összegekből. Így inkább nem is jelentkeznek újabb, közpénzből megvalósítandó munkálatok kivitelezésére.
A cégeknek az sem tesz jót, hogy a közbeszerzési szabályok hosszú óvási határidőket engednek meg, egy-egy munkálat kivitelezése gyakran hónapokat késik amiatt, hogy egyik-másik cég – kihasználva a jogszabály pontatlanságait – megkérdőjelezi az eljárás eredményét. S addig is áll a munka, nem készül el idejében a tervezett beruházás, nem jut bevételhez a kivitelező cég, s nem kap bért a munkás.
Valahol ott van az építőiparunk, mint az igazságos Mátyás királyról szóló mesében az eszes leány, akinek van is ruhája, meg nincs is, s hozott is ajándékot, meg nem is. Tehát elméletileg van munka és van rá pénz. Emellett vannak szakcégek és vannak szakemberek. A szakembereknek garantált jövedelmi szintje is van. Gyakorlatilag viszont fennmarad a korábbi állapot: a jól fizető munka nem a térségben van, a jó szakinak nem marad más, mint nyakába venni a világot. S ezzel az ördögi kör bezárult.