Jó pár napja minden a Valentin-nap körül forog, virágüzletek, szállodák, éttermek, wellnessközpontok kínálják termékeiket, szolgáltatásaikat, ami azt bizonyítja, hogy mára egy teljes iparág épült a szerelmesek napja köré. Közben pedig elsikkad a lényeg – én legalábbis így érzem.
Éppen ezért ma le fogok ásni a központi kifejezés legmélyéig, és elárulom, hogy honnan ered a szerelem szavunk, illetve mit jelent az értelmező szótár szerint. Teszem ezt annak tudatában, hogy mindenkinek más-más elképzelése van a szerelemről a vele kapcsolatos élményektől függően.
Magával a szerelmes szóval már a legkorábbi latin betűs, teljesen magyar nyelvű szövegemlékben, a Halotti beszéd és könyörgésben is találkozhatunk, természetesen akkoriban más volt az értelme. A Magyar etimológiai szótár szerint „a szócsalád valószínű alapja a szer, amely legkorábban igenévszó volt, igeként ’társul, kapcsolódik’ jelentéssel. […] A szerelem és a szeretet sokáig azonos értelmű szavak voltak, és csak néhány száz éve rögzült véglegesen a mai jelentéskülönbségük”.
Ma a szerelem nem más, mint „a szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem”, legalábbis ez olvasható a Magyar értelmező kéziszótárban. És milyen lehet a szerelem? Boldog, csalódott, ébredő, égő, érzéki, forró, igaz, izzó, kesergő, lángoló, reménytelen, szenvedélyes, tiszta vagy éppen plátói. Az aradi születésű Tóth Árpád így szólította meg egyik versében:
„Hej, Szerelem! te szép sehonnai,
Csak te fordítod még felém az orcád.”
De akkor is beszélünk erről az érzelemről, ha erőteljesen vonzódunk valamihez, például egy olyan tevékenységhez, amelyet szenvedélyesen űzünk. Tehát lehet nagy szerelem a sport, az irodalom, az olvasás, kinek mi tetszik. Nekem a tánc az egyik kedvencem.
Most pedig visszatérek a legelején említett Valentin-naphoz, amelyet magyar nyelvterületen Bálint-napként is emlegetnek. Az ünnep gyökerei egészen az ókori Rómába nyúlnak vissza, ahol a február 14. körüli napokban tartották a Lupercalia nevű vallási ünnepet. A résztvevők tisztító szertartásokkal és termékenységi rítusokkal akarták kiengesztelni a farkas alakú, rosszindulatú Lupercus istent.
A mai elnevezés a terni püspök, Szent Valentin, azaz Szent Bálint nevéhez fűződik, akiről azt feltételezik, hogy időszámításunk szerint 269. vagy 270. február 14-én halt mártírhalált, mivel állítólag a vallásüldözés idején nem volt hajlandó feladni a kereszténységet. Olyan mendemonda is van, miszerint börtönbe zárták, ahol megismerkedett a börtönőr lányával, akinek isteni csoda folytán visszaadta a látását. Kivégzése napján búcsúlevelet hagyott a lánynak, amelyet így írt alá: „A te Valentinodtól”. Több mint 200 év múlva az akkori pápa elrendelte, hogy az addigi pogány Luperkalia ünnep helyett Valentinre emlékezzenek február 14-én. Magyarországon hiedelmek, babonák és néphagyományok sora kapcsolódik a Bálint-naphoz; ezek elsősorban a fiatal lányoknak segítettek abban, hogy szerelmüket megtalálják, meghódítsák vagy éppen megtartsák. Az egyik babona szerint egy szerelmes csók szerencsét hoz február 14-én reggel, ugyanakkor az eljövendő gyermekáldást is aznap szerették volna megtudni: egy félbevágott alma magjait megszámolva jósolták meg, hogy hány gyermeke lesz a fiatal feleségnek. Ma már csak kevesen tudnak ezekről a szokásokról, a rendszerváltás óta fokozatosan kiszorította őket a kereskedelmi Valentin-nap.