Az átlagember szereti a katasztrófafilmeket, ugyanis kedvére szörnyülködhet a képernyőn vagy vetítővásznon látott szörnyűségeken, s borzongva állapítja meg, hogy mindez csak mással, távoli helyeken fordulhat elő, történhet meg. Vagy nyugtázhatja: mindez csupán fikció, a mindennapi valóságban ilyen nincsen.
Van egy másik összetevője is a katasztrófafilmeknek: a főhős mindig túléli. Nem fog rajta sem a tűz, sem a víz, sem a repülő zuhanása, sem a lavina. A néző pedig együtt érez vele, drukkol neki. Mi több: azonosul a főhőssel, az ő bőrében képzeli magát.
De ezért követi előszeretettel a különböző csapásokról beszámoló sajtóanyagokat is, mert ezek is erősítik önbizalmát, hitét, hogy mindez vele nem történhet meg, vagy ha igen, nagy az esélye, hogy megússza a dolgot.
Nos, ha térben és időben közelebb következik be a baj, a szerencsétlenség közvetlen környezetünkben történik – már nem tudunk mit kezdeni vele. A látottak – netán megélt dolgok – mély hatással vannak ránk, s megrendítenek korábbi meggyőződésünkben, miszerint a bajok nem fordulhatnak elő velünk; megingatnak abban a hitünkben, hogy mi sérthetetlenek vagyunk. Ezért nehezen tudjuk feldolgozni, ha a katasztrófa, a szörnyűség – még ha kisebb léptékű is – saját, szűk környezetünkben következik be.
Minap a helyi és az országos média is beszámolt a Kelemen-havasokban bekövetkezett katasztrófáról. Ezek szerint csíkszeredai és maroshévízi férfiak indultak kikapcsolódni a Kelemen-havasokba. A kirándulók közül hárman egészen az 1500–1700 méteres magasságig, a Fundul Pietrosului nevű völgy északi, nagyon meredek részéig merészkedtek. A motoros szánnal közlekedő turisták lavinát idéztek elő, s a hirtelen lezúduló hó- és jégtömeg elsodorta őket. Közülük ketten túlélték a katasztrófát, s eljutottak a közelben lévő meteorológiai állomásig, ahonnan tárcsázták a 112-es segélyhívószámot. Harmadik társuk azonban, bár megfelelő védőfelszereléssel rendelkezett, nem élte túl a balesetet. A rázúduló jégtömeg súlya alatt nem sok esélye volt a túlélésre.
A hegyimentők – mint mindig – most is szakszerűen végezték a mentést. A baleset a Kelemen-havasok északi, Suceava megyei részén következett be, moldvai bajtársaik segítségére siettek a Maros és Hargita megyei hegyimentők is, a mentésből derekasan kivették a részüket a hegyi csendőrök és a rohammentők.
Az eset kapcsán Fekete Örs, a Hargita megyei hegyimentők vezetője közölte: négyes fokozatú lavinaveszély-figyelmeztetés volt érvényben a baleset napján, ez esetben tilos lett volna az adott helyszínen tartózkodni.
A lavinaveszélyt ötfokozatú skálán jelölik, az 1-es az alacsony fokozat, az 5-ös a nagyon magas. A Kelemen-havasokban akkor érvényben lévő 4-es, magas fokozat azt jelentette, hogy „a hótakaró a legtöbb helyen gyengén kötött. Meredek lejtőkön enyhe terheléstől is előfordulhat lavina. Bizonyos körülmények között gyakoriak a közepes és a nagy természetes lavinák. Csak lankás hegyoldalakon ajánlott a mozgás, a lejtők alja szintén veszélyes lehet.”
Nem szoktam kirándulni a hegyekben, így nem tudhatom, hogy ki, mivel és hogyan hozza a turisták tudomására a veszély tényét. Nem tudom, hogy szerencsétlenül járt kirándulók tudtak-e a lavinaveszélyről. S azt sem tudom, hogy a kirándulók biztonságát szavatoló hegyimentők a figyelmeztetésen kívül rendelkeznek-e más eszközökkel ahhoz, hogy megvédjék a kirándulókat… önmaguktól.
A Kelemen-havasokban történtek engem arra figyelmeztetnek, hogy katasztrófa nem csak a katasztrófafilmekben és a kereskedelmi tévék délutáni híreiben létezik, hanem bármikor itt lehet karnyújtásnyira tőlünk. Baj pedig nem csupán a képernyőn látott emberekkel fordulhat elő, s a főhős nem mindig éli túl a szerencsétlenséget. Tehát vegyük komolyan a figyelmeztetéseket és fölösleges veszélynek ne tegyük ki önmagunkat. Ugyanis élni csak egyszer adatik meg nekünk…