A mi poszt-posztmodern korunk legsúlyosabb problémáját a fiatal generáció, mindinkább gyerekeink és unokáink jelentik. „Neveletlenségük”, sőt hova-tovább nevelhetetlenségük korunk egyik legsúlyosabb traumája.
A kérdés gyökere a szabadságfogalom felvilágosodást követő elfajulása. Az új világban a legfontosabb – minden egyéb fölébe helyezendő – érték a szabadság. Mi, emberi lények ugyanis egyenlőnek és egyformán szabadnak születünk. Ez a tétel még a konzervativizmus nézőpontjából sem vitatható. Voltaképpen a konzervativizmus legdogmatiksabbnak tekintett formája, a katolikus vallás is ugyanezt tanította és tanítja. Isten előtt mindannyian egyenlőek vagyunk.
A halál árnyékában a társadalmi pozíciók, rangok, tekintélyek mind semmissé válnak. Magunk mögött kell hagynunk a siralom völgyének minden hiúságát. Csak és csakis azt vihetjük magunkkal, amit egymásért és a közösségért valamikor tettünk.
A felvilágosodás ideológiája ebből a keresztény talajból szökik szárba. Csakhogy a filozófia – és főként a természettudomány – két alapvető igazságkritériumot ismer. Az ellentmondásmentességet és az tapasztalati ellenőrizhetőséget. Isten létezését sem egyik sem másik nem alapozhatja meg. A logikai istenbizonyítékok – bár a középkorban számtalan kísérlet történt kidolgozásukra – mindannyian következetleneknek bizonyultak. Isten létére pedig már elvben sem adódhatnak közvetlen bizonyítékok. A jeles magyar származású román költő, Tudor Arghezi hiába kiáltott fel: „să te pipăi și să urlu: este!” (azaz: „tapintsalak, s hogy »Van!« üvöltsem”), ez a teljesítmény eleddig még senkinek sem sikerült.
Isten léte azonban nem csak bizonyíthatatlan, de legalább annyira cáfolhatatlan is.
A középkor falfestményei a gyerekeket, gyakorta magát a kis Jézust is apró felnőttként ábrázolják. Ahogyan a többségi kultúra bennünket, kisebbségieket is apróbb többségiekként szeret láttatni. Ennek a paradoxonnak, visszájáról bár, magam is tanúja lehettem fiatalkorom Sepsiszentgyörgyén. A szomszéd kislány lement játszani szokásos pajtásai közé, s egy idő után lelkendezve szaladt föl hozzánk – épp nálunk voltak a szülei is –, hogy felszólítson: „Gyertek le! Van lent egy gyerek! – s mutatta is – Még csak ilyen kicsi. És már román.”
A mai gyerekek is „akkorkák”, de már tényleg felnőttnek számítanak.
Amiből szintén komoly zavarok származhatnak. A szülők legtöbbször tanácstalanok. Nem tudják, mit is kezdhetnének velük.
A neveléselmélet újabban azt tanácsolja, hogy a konfliktusok elkerülése végett tanácsos a „kevesebb mindig több” elvéhez igazodni.
A gyereket ugyanis a túlságosan gyakran kimondott „nem” nem csak sokkolja, de dacossá és végül kezelhetetlenné is teheti. Főként, ha egyébként mindent szabad neki. (Csak hogy a szülőnek ne kelljen bajlódnia vele…)
A tiltások helyett okosabb érvelni. Az okos érvek a gyerek számára oktalannak tűnő tiltásokat fölöslegessé tehetik. Csakhogy ahhoz a szülőnek – türelmesen és okosan – érvelnie kellene. Amihez természetesen már nincsen ideje…
A túl sok dorgálás is kevesebbet használ, mint a kevesebb. Nem csak a szülőt terheli meg, hanem – mivel jobbára ugyanazokat vádakat vagdossa gyereke fejéhez (számára így a takarékosabb) – a hatás nem csak múlandó, de gyakorta el is marad. Ahogy mondani szokás: „egyik fülemen be, a másikon ki.”
A túl sok játékszer is értelmetlen pazarlás, a gyerekek túlságosan hamar rájuk unnak. Több a kevesebb, ha azokat okosan válogatva váltogatjuk.
Az is baj, ha a gyereket arra késztetjük, hogy túl sok lehetőség közül válogasson. Butaság arra biztatni, hogy „vegyél fel valamit”. Mert ha tanácstalannak bizonyul, bármit teszünk elébe, nem lesz megfelelő. Jön a jól ismert hiszti: „azt nem akarom!” Sokkal egyszerűbb, ha két hasonló ruhaneműt ajánlunk föl neki: „melyiket akarod, a kockásat vagy a csíkosat”? Ezt a „dilemmát” a gyerek is játszva megoldhatja.
De ami a legfontosabb, hajdan a gyerekek anélkül nőttek bele a szokásrendszerbe, hogy az traumatizálta volna őket. Persze, egyszerűbb volt a világ maga is. A szabályokat ma nekünk, felnőtteknek kellene – ez esetben is takarékosan – megválogatnunk. Mert valóban hatékonyabb a kevés, de valóban betartható szabály, mint a – gyakorta be sem tartható – számolhatatlan. De ehhez megint csak nekünk kellene döntenünk. Ha – ismét – lenne rá időnk…
A szinte gáttalanná dagadt szabadság azonban nem csak a gyereket traumatizálja. Manapság szinte korlátlanul váltogathatjuk szexuális partnereinket, házastársainkat, lakóhelyeinket. Elvben bármely szakma, meggyőződés, szokásrend szabadon választható… Így aztán kénytelenek vagyunk csaknem mindig a véletlenre bízni magunkat…
Úgy tűnik, van, amikor a szabadság is rabsággá válhat. Olyan rabsággá, melynek mindinkább a gyerekek ihatják meg a levét…