Idén ugyanarra a napra esett a holokauszt emléknapja, amelyről világszerte megemlékeztek és a férfi kézilabda világbajnokság döntője, amelyet a dánok nyertek meg, százszázalékos teljesítménnyel. Az egyik történelmi jelentőségénél fogva, a másik sporttörténeti mozzanatként szerepelt a hírrovatok élén.
Erőltetettnek tűnhet a két erősen eltérő nagyságrendű eseményt egy lapon emlegetni, különösen, hogy ma sok helyen szinte divat a holokauszt relativizálása. Hogy mégis a véletlen naptári egybeesésből indultam ki, publicisztikailag, annak oka egy futó asszociáció. Eszembe jutott a dánok iránti tiszteletem, amiért szembe mertek szállni a Rosszal, és nem engedték deportálni a második világháborúban a zsidókat. A dán zsidókat, akik közé kedvenc fizikusom, a kvantummechanikát megalapozó Koppenhágai iskola vezérszelleme, Niels Bohr, minden idők egyik legnagyobb fizikusa, a komplementaritás elvének megfogalmazója is tartozott.
Németország 1940-ben foglalta el Dániát. 1943 augusztusában a német vezetés parancsban rendelte el a dániai zsidók deportálását. Keresztény honfitársaik azonban spontán mentőakciót szerveztek, és segítettek az érintetteknek eljutni a tengerpartra, ahonnan halászhajók szállították rendre a hét és félezer zsidót a szomszédos Svédországba, amely befogadta őket. A példátlan jótettnek köszönhetően a háborúban nem több mint 116 dán zsidó veszett oda. A dán nép az egyetlen, amely kollektívan kapta meg a Világ Igaza kitüntetést, amelyet az 1953-ban alapított Jad Vasem, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága ítél oda olyan egyéneknek, akik zsidókat mentettek.
De most tudom meg azt is, hogy „sajnálatos módon a dániai zsidók hazatérésük után nem sokkal végleg elhagyták szülőföldjüket. A dánok ugyanis ekkor már ellenségesen fogadták a visszaérkezőket.” Ez jelzi nem csupán az antiszemitizmus mély gyökereit – a skandináv országban évről évre egyre több az antiszemita megnyilvánulás, noha ma már a körülbelül öt és fél milliós Dániában mindössze hétezerre tehető a zsidók száma –, hanem azt is, hogy mennyire szüntelenül szükség van igazakra, emberségre, élő lelkismeretre.
A holokauszt emléknapjának fő értelme, a borzalmak felidézésénél inkább: megakadályozni, hogy a szellem ismét kiszabaduljon a palackból. Ezen nem segít sem a felelősség hárítása, sem a tények elferdítése. Megörvendtem, amikor egy cikk címében olvastam a magyar Miniszterelnökséget vezető miniszter nyilatkozatát, miszerint „a magyar államot felelősség terheli, amiért nem védte meg állampolgárait a holokauszt idején”. Figyelmesebben elolvasva az első látásra szokatlan beismerést, magamtól is rájöttem azonban, hogy legalábbis a megközelítésmódja rossz: többről volt szó, mint arról, hogy a magyar állam „nem védte meg állampolgárait” (mint Dánia), hanem arról, hogy – igenis a „házmesterek népe” (ha nem „kollektív bűnös”, de nem is ritka) támogatásával – összegyűjtötte és „hóhérkézre adta” a magyar zsidókat.
Végül nem hallgatható el, hogy a holokauszt napján megszólalt a román államelnök is, aki az alkalmat arra is illőnek találta, hogy történelmi párhuzamot vonjon a nácizmus és egy romániai alakulat között. Ha csak eddig olvassa az ember, azt hihetné, hogy Klaus Werner Iohannisnak elment az esze: az erdélyi szászok két világháború közötti echte náci formációját, a Német Etnikai Csoportot emlegeti, amelynek jogutódjaként 1990 után a Romániai Német Demokrata Fórum az ő elnökletével annyi értékes ingatlant visszaszerzett. De nem, Iohannisnak a Romániában jelenleg kormányzó – mellesleg általa következetesen szabotált – szociáldemokrata-liberális koalíció jutott eszébe a nácizmusról. Amitől az ember mégiscsak arra gondol, hogy elment…