Bő esztendeje történt, hogy szinte egyazon időben kellett volna részt vegyek két különböző, nagyon várt eseményen.Az egyik a vajdaság Szerémségben szervezett riporttábor volt, a másik Xantus Géza kézdivásárhelyi kiállításának megnyitója. Ketté nem szakadhattam, így hát: részt vettem a tárlat megnyitóján, utána beültem az autóba és hajnalban máris Újvidéken voltam, csatlakoztam a riporttáborozókhoz.
Xantus Gézának pedig hálával tartozom nemcsak azért, mert gyönyörű tárlata részesévé tett, hanem azért is, mert az egy napos késés megmentett egy szalmonellafertőzéstől. A népes újságírócsapatból az egyetlen voltam, aki megúszta a dolgot.
Tegyem hozzá azt is, hogy látszólag. Látszólag, mert most, a hét végére ugyancsak a Vajdaságba hívták az akkori riporttáborozókat az írásaikból összeállított, frissiben megjelent kötetbemutatójára. Már megszerveztem az utazást, becsomagoltam – s megnyugtató volt tudni, hogy a Xantus Géza tegnapra tervezett albumbemutatójára időben hazaérek!– mikor rám tört a betegség. Így itthon maradtam. Később tudtam meg, hogy a szélsőséges időjárás elzárta a bemutató helyszínét a külvilágtól és a szervezők lefújták a rendezvényt. Már úton lévő erdélyi társaim Temesvárról kellett hazaforduljanak.
Mindezt azért meséltem el, mert Xantus Géza, illetve a vele kapcsolatos események immár másodszor óvnak meg a kellemetlenségtől. Talán azért, mert van egy számunkra láthatatlan, érthetetlen és értelmezhetetlen világ, amellyel mi, közönséges halandók nem tudunk mit kezdeni.
Xantus Géza viszont művészetében – a végtelen felé vezető út keresésében – kísérletet tesz arra, hogy meglássa, megértse és értelmezze a láthatatlant, érthetetlent és értelmezhetetlent.
Ő maga így vall erről a törekvéséről: „A háromdimenziósnak tapasztalt világunkon túlmutatóan egy további, »transzcendentális dimenziót« szeretnék ábrázolni… Ennek a felsejlővalóságnak vizuális bemutatására keresem – a képzőművészet adta lehetőségeken belül – a kifejezési formát.”
Xantus Gézát a Kárpát-medence egyik legjelentősebb egyházművészeként tartják számon. Szakrális jellegű alkotásai megtalálhatóak számos erdélyi és magyarországi templomban: oltárképek, keresztutak,szobrok, reliefek, üvegablakok, freskók sokasága jelzi a művésznek a különbözőműfajokban, technikákban való jártasságát.
Mindezek dacára a művészt nem lehet és nem szabad beskatulyázni és „csak” egyházművészként elkönyvelni,ugyanis alkotói habitusa, alkotásainak változatossága rácáfol erre: az egyház és művészet kapcsolatából fakadó transzcendencia nemcsak szakrális műveit hatja át, hanem világi témájú alkotásain is tetten érjük ezt a törekvést.
Xantus Géza művészete korszerű, ama emberének nyelvén szól a ma emberéhez, modern nyelvezetével örök értékeket közvetít. Művei jót sugallnak és szépséget sugároznak. Abban az értelemben, amit II. János Pál pápa fogalmazott meg a művész szerepéről és a művészi alkotás értelméről írt, a művészekhez címzett levelében: „Megállapítván, hogy minden, amit alkotott, jó, Isten azt is látta, hogy teremtése szép. A jó és a szép viszonya további megfontolásra késztet. A szépség ugyanis a jó látható megjelenése.”
Azzal kezdtem, hogy időnként megerősödünk abban a hitünkben, meggyőződésünkben, hogy nem ok nélkül történik,ha a dolgok nem éppen úgy alakulnak, ahogyan eredetileg elképzeltük. Nem, mert van egy számunkra láthatatlan, érthetetlen és értelmezhetetlen világ, amely nem a mi akaratunk szerint működik. Xantus Géza képei viszont azt sugallják, hogy ez a világ, akárcsak az értelmünkön túli világ: szép. Nekünk nincs más dolgunk,mint meglátni ezt a szépséget és örvendeni neki. Mert mint II. János Pál fogalmazott:„A szépség… a jó látható megjelenése”.
Ezzel a gondolattal köszöntöm a 60 éves művészt.