Miközben minálunk a végső előkészületek zajlottak a „Nagy Egyesülés” 100. évfordulójának megünneplésére, Kínában egy He Dzsiankui nevezetű fiatalember a Youtubon bejelentette, hogy két mesterségesen manipulált génstruktúrájú kislány, az angol kifejezéssel „Designerbaby” (barkácskisded) látott napvilágot: Lulu és Nana.
A bejelentést, melyre a Hongkongban esedékes genetikai Kongresszus előestéjén került sor, világméretű felháborodás fogadta. És bár a hír Kínát egycsapásra a génkutatás élvonalába helyezte, az eljárás létjogosultságát még maga a kínai kormányzat sem fogadta el. A szakminiszter „illegálisnak” minősítette, a kormány „kivizsgálást” helyezett kilátásba.
Dzsiankui a Kongresszuson vette védelmébe eljárását. Az emberi genom megváltoztatásának tényét azzal indokolta, hogy ezzel HIV-fertőzött férfiakból álló családok számára tette lehetővé, hogy egészséges gyerekekhez juthassanak. A beavatkozás ugyanis a genetikai állomány egy olyan szakaszát érintette, mely a HIV-fertőzésre érzékeny.
A kívülálló számára a felháborodás némileg meglepő lehet, hiszen egy rendkívül veszélyes fertőző betegség leküzdésére teremt lehetőséget. Mi lehet itt a gond?
A válasz abban rejlik, hogy bár a genetika már jó ideje rendelkezik azokkal a technológiákkal, melyek a genetikai hibák feltárását lehetővé teszik, s így kényszerabortuszok elrendelésére is lehetőséget teremtenek, de az elvileg lehetséges beavatkozásokra – legalábbis a nyilvánosság tudtával – még nem került sor. Nem kerülhetett, hiszen a genetikai rendszer túlságosan bonyolult ahhoz, hogy a beavatkozó az általa végzet módosítás összes lehetséges következményét felmérhesse, s így cselekedeteiért tényleges felelősséget vállalhasson. A genetika a „DNS-szöveg” mondatainak, sőt egyes „bekezdéseinek” viszonylag pontos jelentését is dekódolta már. De ezek a „mondatok”, „bekezdések”, „fejezetek” csak a „szöveg” egészének ismeretében nyerhetik el pontos és félreérthetetlen jelentésüket. A „szöveg” egészének – azaz továbbra is nyelvtani kategóriákban fogalmazva – a szűkebb és a tágabb értelemben vett szövegkörnyezetnek, illetve a mélyebb szövegösszefüggéseknek a megértésétől azonban még távol állunk.
Így aztán a beavatkozások kockázatai sem mérhetők föl. Egy felelőtlen beavatkozás beláthatatlan következményekkel járhat. Arról nem is beszélve, hogy a módszer nemzetközi ellenőrzés nélküli alkalmazása súlyos visszaélésekre, pl. új embertípus kialakítására is lehetőséget teremthet.
Nem véletlen tehát, hogy magának a módszernek a kidolgozói a német származású Emanuelle Charpentier és amerikai munkatársai, Jennifer Doudna és Feng Zhang is tiltakoznak a kínai fiatalember felelőtlensége ellen. Úgy vélik: Dzsiankui a genetika Pandora-szelencéjét nyitotta meg.
S hogy ez a tiltakozás mennyire megalapozott, azt a – genetikai kódnál jóval egyszerűbb és a szemünk előtt zajló – társadalmi folyamatokba való külső beavatkozások is világosan jelzik. Hiszen a társadalmak is önszervező rendszerek, akárcsak az emberi genom.
Hogy az úgynevezett társadalommérnökség csak a XX. században micsoda katasztrófákba taszította az emberiséget, azt a kommunizmus és a fasizmus példáján „ragyogóan” lemérhetjük. Végső fokon mindkettő azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egy új embertípust alakítson ki, a közösség érdekeit képviselő önzetlen és tökéletes erkölcsű kommunistát és a kimagasló faji sajátságokkal rendelkező, s ezért uralkodásra rendeltetett, Übermensch-t. Mindkét kísérlet csak arra volt jó, hogy szétverje a szóban forgó társadalmakat.
De a liberális ideológia felsőbbrendűségének jegyében folytatott ’89 utáni demokráciaexport is hasonló eredményekkel látszik járni. Az arab világ „demokratizálása” a hagyományos társadalmak széthullásába, belső háborúságokba, vallási szélsőségekbe, terrorizmusba torkollott.
S a mi „Nagy Egyesülésünk” 100. évfordulója is járhatott volna analóg tanulságokkal. A Gyulafehérvári Nagygyűlés szónokai ugyanis, ha képesek lehettek volna felmérni, hogy az egyesülés milyen következményekkel járhat számukra is, csak világosan megfogalmazott feltételekkel dönthettek volna mellette. De ők – a szinte már leplezetlenül kisebbségellenes osztrák-magyar demokrácia alapos ismerete dacára is – túlontúl naivak voltak, nem voltak képesek felmérni azt, hogy az eltérő szerves fejlődés eredményeként kialakult társadalmak diktátumszerű békékkel nem varázsolhatók szerves és valóban egységes egészekké.
A Gyulafehérvári népgyűlés résztvevőinek – Szilágyi N. Sándor megfogalmazásával élve – „komolyan gondolt feltételeit”, köztük az általuk korábban megkövetelt kisebbségi jogok tekintetbe vételét is az – önmagát a háború győztesei közé soroló – regáti politikusgárda egyszerűen lesöpörte az asztalról, és az erdélyiek nevében is „feltétel nélküli” egyesülésről döntött, mely ekként már inkább háborús hódításhoz, mintsem valóban demokratikus rendezéshez hasonlított.
Az erdélyieket fokozatosan háttérbe szorító bukaresti politikusgárda képtelen volt rájönni, hogy a kisebbségek felszámolására tett erőfeszítések nem csak a kisebbségeket fogják megnyomorítani, de legalább annyira a többségieket is.
A kínai fiatalember tudományetikai vétsége tehát jóval tágabb összefüggésrendszerbe illeszkedik, mint első látásra vélhetnők. S ennek az összefüggésrendszernek az egésze az egyes ember számára továbbra is átláthatatlan. Az élővilág az egysejtűtől a földi ökoszisztéma egészéig önszervező rendszer, melybe kívülről beavatkozni lehet ugyan, de szabadni nem szabad.
Mert azt is, amit mások rontottak el, végül mégis nekünk, bentieknek kell – kínnal-keservvel – helyrehozni.
Ha még képesek vagyunk rá.