A MOGYE körüli huzavona folytatódik. Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ha az egykor magyar alapítású Orvostudományi és a Gyógyszerészeti Egyetem és a Petru Maior Egyetem „egyesítésének” volt egyáltalán valamiféle racionális célja, az csakis a MOGYE tagozatának semlegesítése, a magyar tanárok és diákok arányának jelentéktelenné zsugorítása volt.
Annak ellenére is, hogy az egyetemi autonómiára való hivatkozással minden magyarokra vonatkozó döntést a Szenátus tagjainak többségi szavazatával lehetett meghozni. Eddig sem volt kétséges tehát, hogy ki a kakas a szemétdombon.
A helyzet a többségi demokrácia fogalmának tudatos „félreértésén” alapul. A többségi demokrácia ugyanis nem jelenti azt, hogy a többség minden gátlás nélkül azt tehet a kisebbségben maradókkal, amihez éppen kedve van.
A többségi demokrácia minden tisztességes – önmagát pluralistának tartó jogállamban – Alkotmányokban rögzített jogi garanciákkal teszi lehetetlenné a kisebbségekkel szembeni visszaéléseket. Az intézmények esetében az alkotmány szerepét az úgynevezett statútumok (a MOGYE esetében az Egyetemi Charta) játszák. A statútumok, akárcsak a jogállami alkotmányok – politikai döntések, illetve az ezeket megelőző kompromisszumok nyomán születnek meg. Az RMDSZ mindent meg is tett, hogy az egyetem kormány által elfogadott statútumába – a román Alkotmány és a Romániára is kötelező nemzetközi kisebbségvédelmi előírások is bekerülhessenek.
Ez meg is történt. Az Egyetem azonban az egyetemi autonómia – jogilag az előbbiekkel szemben másodlagos jelentőségű – elveire alapozva a szóban forgó megkötéseket önkényesen figyelmen kívül hagyta. Annak ellenére is, hogy a normális jogállami demokráciákban a tagok (az Európai Unió tagállamai is) az őket is érintő kérdésekben természetszerűen vétójoggal rendelkeznek. Ha a vétójog intézményét az Egyetemi Charta nem tartalmazza is, az elemi tisztesség követelte volna meg, hogy a magyar tagozat tagjainak ellenállását a többség nem csak komolyan vegye, de önmagára nézve „kötelezőként” fogadja el.
Mivel ez nem következett be, és a kormányhatározatot a szenátus román tagjai minden eszközzel érvénytelenné akarták tenni, a két egyetem egyesítését – a magyar tagozat vezető tanácsának tiltakozása ellenére is – kierőszakolták. A magyar tagozat képviselői tiltakozásul távol maradtak a döntéstől is. Az azonban ennek ellenére is érvénybe lépett.
Egyfajta demokratikus diktatúra jegyében. Mert hogyan lehetne nevezni egy olyan döntést, mely a kisebbség jogait az – önmagában is a kommunista diktatúrában uralkodó politikai erőszak nyomán létrehozott – román tagozatra és annak fokozatos többségivé tételére alapozva illetve a kisebbség tiltakozása ellenére hoznak meg? Egy olyan esztendőben, melyben az ország Erdély Romániával való egyesítésének 100. évfordulóját készül megünnepelni.
A kérdés retorikai. Mindannyian tudjuk, hogy miről is van szó.
MOGYE román vezetősége által alkalmazott „demokratikus” praktikákat alapul véve azonban a 100 évvel ezelőtti döntés minősülhetne illegálisnak. Ahogyan a katalánok úgynevezett egyoldalú függetlenedési törekvései ma is annak minősülnek. 1919-ben Erdély román lakossága a magyar állam összlakosságához viszonyítva jelentékeny kisebbségben volt. Többségi szavazással az egyesülésre sor sem kerülhetett volna.
Ha a MOGYE vezetősége önnön eljárását legitimnek tekinti, akkor a Nagy Egyesülés aktusát kéne illegitimnek tekintenie. Vagy nyílt sisakkal el kéne ismernie, hogy pusztán az erő (erőszak) legitimitásában hisz. Ez ma is fatális tévedés volna. Ez az attitűd nem csak a mai román állam erkölcsi alapjait áshatná alá (ha nem ásta alá már is), hanem erkölcsi tekintetben a román állam jövőjét is kétségessé teheti.
Románia a döntést annak köszönhette, hogy a győztesek oldalán állt. Ha nem így lenne, ma is tiszteletben tartaná az erdélyi románság képviselői által Gyulafehérváron vállalt nyilatkozatot, melynek elvei élesen szemben állnak a MOGYE román vezetőinek, illetve az székelyföldi autonómiatörekvések elutasítóinak intézményi gyakorlatával.
Mi magyarok, fájdalommal ugyan, de elismerjük, hogy Erdély román többségű részének Romániával való egyesülése demokratikus (következésként kifogásolhatatlan) döntés is lehetett volna. Egy olyan többség legitim döntése, mely kisebbségben maradt honfitársainak a jogait épp olyan nemes önérzettel tartja tiszteletben, mint ahogyan saját önrendelkezéshez való jogát megkövetelte.
Ez lenne az az eset, amikor tiszta lelkiismerettel nézhetnénk egymás szemébe. Az államot ma is kezükben tartó román nacionalisták azonban vagy kerülik a tekintetünket, vagy szemrebbenés nélkül vállalják a tisztességtelen döntéseket.
Pedig élhetnénk együtt tiszta lelkiismerettel is. Kölcsönösen. Nu este cazul.
Sajnos. A kölcsönös tisztesség ma is ködbe vesző utópia.