Aki olvassa az írásaimat, úgy érezheti, hogy jobbára minden ötletemet másoktól veszem. Nem téved. Valóban így van. Amit most írandó vagyok, szintén egy magyarszakos tanártól veszem, akivel szinte naponta együttgondolkodom. Az illető folyton elszörnyülködik azon az elméleten, mely évtizedeken át iskolai nyelvoktatásunk egyik alaptétele lehetett, hogy ugyanis a nyelvnek úgynevezett emeletei vannak. Azaz a nyelvet hangokból, szavakból és végül mondatrészekből kell úgymond felépítenünk. Ez tökéletes képtelenség, állítja.
A gyerek nem hangokat (még kevésbé betűket) sajátít el. Számára az eredeti egység a mondat. Mondatokat tanul. Még ha azok pusztán egyszavasak is. A hangokat, a szavakat a mondatrészeket anélkül, hogy tudna róla, maga a gyerek is csupán ebből az alapegységből, a mondatból bontja le, mert csak abból lehet lebontani is. Persze csak akkor, ha már beszél.
Kollégám érvelése első látásra szőrszálhasogatásnak tűnt. Nekem is némi időre volt szükségem, amíg felfogtam, hogy miről is van szó. Aztán nekem is leesett a tantusz.
Azaz megértettem, hogy a szóban forgó képtelenség honnan ered. Korántsem valamiféle légből kapott konstrukció. A modern világ individualizmusából következik. Szervesen. Ez az individualizmus a társadalmat is egyénekből építi fel. Egész jogrendszerünk azon az elven alapul, hogy a társadalom nem csak egyénekből áll, de az egyének elsődlegesek is a társadalomhoz képest. (A biológia persze némileg eltérően viselkedik, ott ugyanis az állatpopuláció elsődleges annak egyedeihez képest. De hát a biológia egzakt tudomány, a szociológia azonban jelentős részben ideológia). Azt már én is régen gyanítom, hogy az individualista társadalomelmélet alapvetően téves, hiszen mi, individuumok is voltaképpen azokból a csoportokból „épülünk fel”, melyek személyiségünket meghatározzák. Divatos kifejezéssel, melyek szocializálnak bennünket. Én korántsem abból a nehezen definiálható Bíró Bélából állok, akit génjeim meghatároznak (persze alapvetően abból is), hanem azokból a közösségekből, melyeknek életem során tagja (atomja) voltam. Azaz a családomból, a faluközösségből melyben eszméltem, az – akkor még Egyes Számú Elméleti Líceumként emlegetett sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumból, majd a Babeș-Bolyai Egyetem román-magyar szakából, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör című napilapból, a Brassói lapokból, a Hétből, aztán mindinkább a magyarországi Ligetből, a Beszelőből, Magyar Hírlapból, Romániai Magyar Szóból, a Román Rádió magyar adásából és végül (mindennek betetőzéseként) a kolozsvári Szabadságból állok, melyekkel életem összehozott. Mert ezek a lapok nem pusztán nevek. Emberek közösségei. Akiknek gyakorta egymást szinte már kizáró, de a maguk módján kivétel nélkül mind koherens nézetei voltak. Saját koherenciámat nekem kellett (vagy kellett volna) összehoznom. Néha talán sikerült…
Azaz minden, ami az én oszthatatlan személyiségemet összeadja, nem valamiféle velem született esszencia, melyből személyiségem felépíthető lenne, hanem abból az egészből hámozhatnám le az összetevőket, amivé az idők során váltam.
Mai személyiségemből mindez levezethető, de az így kapott atomokból föl nem építhető.
Életem minden periódusában attól voltam (ha voltam és vagyok) személyiség, hogy mindez a tudatomban épült egybe. Azaz mindig valamiféle mondat voltam, aminek az összetevőiről jóformán fogalmam sem lehetett.
Tulajdonképpen nem is voltam. Hegellel szólva: folytonosan lettem.
De végülis nem Hegel, hanem Goethe nyitotta föl a szemem, aki nem csak nagy költő volt, hanem legalább annyira jelentős természetfilozófus is. Ide vonatkozó munkái több kötetnyiek. Egyebek közt a fénytanról, a biológiáról is máig érvényes megfigyelései voltak. Úgy vélte, hogy „ha a természetet valóban meg szeretnők érteni, csakis egészként érthetjük meg.”
Azaz: a közösségek az elsődlegesek, az egyén mindig másodlagos. Fejlemény.
Egy fejőnő többet tud a nyelvről, mint bármely nyelvész. Ő ugyanis saját nyelvszokásához ragaszkodva (hacsak nem fogyatékos) hibátlanul beszél. Persze, ha már kisgyerekkorától fogva a nyelv emeleteit mászatjuk vele, megtörténhet, hogy valamiféle mélységiszony magától a nyelvtől is elidegeníti.
Goethéhez visszatérve: az atomokat, az elemi részecskéket, a kvarkokat csakis az egészből, magából az Univerzumból érthetjük meg. A fordított eljárás reménytelen. Csupán a valóságról terelheti el a figyelmünket. Ha az egészről adekvát képet alkotunk, azaz, ha a „mondatot” (azt is mindig csak többé-kevésbé) értjük, akkor a hangképző szervekig menően mindent tisztázhatunk.
Ha nem, nem fogunk az egészből semmit megérteni. Az egyetlen dolog, amit „felismerhetünk”, az, hogy okosak vagyunk.
Nos, erről szólt a XX. század. A manapság is tapasztalható „eredménnyel”.