A melegeket lehetetlen nem elfogadni. Persze elfogadni sem könnyű.
Főként a hívőket nem értem, amikor a homoszexualitást bűnnek, sőt valamiféle elfajzásnak tekintik. Hiszen ha a gender-elmélet alaptétele, miszerint a nemek társadalmi képződmények, és a környezetünk tesz férfivá vagy nővé, hamis, az csakis azt jelentheti, hogy a melegek „egészséges” emberből nem valamiféle perverz kísértés révén válnak meleggé, hanem annak születnek. Ez esetben egy vallásos emberek nincs más választása, minthogy Isten teljes jogú teremtményeinek tekintse őket. Azt ugyanis nem feltételezheti, hogy az Isten saját törvényeit megcsúfolva teremt homoszexuálisokat.
Mi emberek biológiailag rendkívül komplex lények vagyunk. Ki születik férfinak vagy nőnek, tudomásom szerint egyetlen kromoszóma dönti el, de mindannyian rendelkezünk férfias és nőies vonásokkal egyaránt. Számos férfiban férfias ösztönei dacára női vonásokat is felfedezhetünk, ahogyan a nőknél is nem egy markánsan férfias tulajdonságot érhetünk tetten.
Bizonyos esetekben ez a komplexitás az azonos nemhez való vonzódássá fokozódhat. De valaki nem azért válik homoszexuálissá, mert az azzá akar válni, hanem azért, mert a „kémiája” erre predesztinálja őt. S ha tényleg hiszünk Istenben, ezt a tényt kénytelenek vagyunk elfogadni. Isten, ha tényleg annyira visszatetszőnek találta volna a homoszexualitást, megakadályozhatta volna, hogy homoszexuálisok szülessenek. Az Isten ugyan szabad akarattal ruházott fel bennünket, de a homoszexualitás nem az egyén szuverén döntésén alapul. Az ösztöneit senki nem győzheti le, vagy ha igen, csupán szinte már emberfeletti erődfeszítésekkel, melyek egész életét megmérgezhetik. Csupán vállalhatja a megvátoztathatatlant.
A homoszexualitás elismerése és a homoszexuálisnak a heteroszexuálissal egyenértékű emberként való kezelése egyházi szempontból tehát – nézetem szerint – még elkerülhetetlenebb, mint a liberális ideológiák szemszögéből.
Ez azonban semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a homoszexuálisok legitim együttélését a heteroszexuálisok házasságával egy szintre emelhessük. Egyetlen érvem van ellene, s ezt éppen a gender-elmélet támaszthatja alá. Az egyén ugyanis, aki homoszexuálisnak született, társadalmi ráhatással vagy akár erőszakkal sem tehető heteroszexuálissá. Ez azonban visszafele már nem igaz. A heteroszexuális akárcsak mintakövetéses alapon is homoszexuálissá, egészen pontosan homoszexuális jellegű szexuális aktusok hívévé tehető. Ilyen szempontból tehát a nemek valóban „társadalmiasíthatók”.
Ez esetben azonban a homoszexuálisok hivatalossá nyilvánított házassága, mely gyerekek örökbefogadásával, vagy leszbikus párok esetén – az egyik fél vagy mindkettő által – mesterséges megtermékenyítéssel megszült gyerekek felnevelésével jár, már nyilvánvaló veszélyeket rejt magában. Hiszen éppen a – gender-elmélet által alaptételként leszögezett mintakövetés következtében – ezek a gyerekek maguk is homoszexuálisakká válhatnak, akkor is, ha nem lennének azok. Ezek a„ családok” mintegy „klónozhatják” önmagukat.
Ez a tény pedig össztársadalmi szempontból komoly veszélyekkel járhat, hiszen hosszabb távon a termékenységi ráta további drasztikus csökkenését eredményezheti. Már pedig a természet vagy az Isten által létrehozott szexualitás elsődleges rendeltetése mindenképpen a faj fennmaradásának megalapozása. A szexuális élvezet, mely egy csodálatos emberi érzéssel, a szerelemmel is társulhat (de manapság már nem föltétlenül társul), s mely nyilvánvalóan azonos neműek közt is lehetséges, csupán eszköz (egyfajta ösztönző), mely eredendően a szexualitás rendeltetésének beteljesítését, az ember „ember általi teremtésének” csodáját szolgálja.
A kérdés valóban bonyolult. A hazai népszavazási kampány során azonban ezt a bonyolultságot sem az egyház sem a politika argumentumai nem érintették. Még azt is kevesen mondták el, hogy a házasságnak mint a férfi és nő önkéntes egyesülésének törvénybe iktatása korántsem elegendő a házasság (implicite a szexualitás) rendeltetésszerű működéséhez. A férfi és nő szerelemre alapozott, azaz voltaképpeni házassága csak akkor lehetséges, ha mai mentalitásaink megváltoznak. Főként akkor, ha a modern kor által szentséggé emelt individuális önzést sikerül némiképp visszaszorítani. Ellenkező esetben iktathatunk az alkotmányba bármilyen házasság-definíciót, a kölcsönös önzések háborújában a házasságok – mielőtt végképp széthullnának – gyermeknyomorító lidércnyomássá fajulhatnak, sőt kell fajulniuk. Szélsőségesen individualista mentalitásokra lehetetlen egészséges házasságokat építeni, és egy ilyen házasság perspektívájában lehetetlen gyerekeket vállalni is.
S ezen a helyzeten Ferenc pápa újabban tett kijelentése, miszerint az abortusz voltaképpen bérgyilkosság, mit sem változtathat. Az élet valóban szent, de nem minden élet alkalmas arra, hogy világra jöjjön. A bizonyíthatóan súlyos károsodásokkal születő gyerekek életre segítése a gyerek és a szülők szempontjából is nehezen, és főként értelmetlenül elviselt, gyakorta szinte már embertelen szenvedések sorozatává válhat. Ezek az esetek már a magzatkorban diagnosztizálhatók, iIyen esetekben bérgyilkosságról beszélni tehát felelőtlenség. Még akkor is, ha ezek az emberek is Isten teremtményei lennének. Mert az Isten talán azért ruházott fel bennünket szabad akarattal, hogy ha tehetjük, az efféle „tévedéseket” az ő nevében is korrigálhassuk.
Az persze tény – hogy anélkül, hogy a nőket egyfajta „tenyészkancáknak” tekintenők, ahogy a bal-liberálisok gyakorta teszik – mindent el kell követnünk azért, hogy egyetlen egészséges élet se pusztulhasson el. Ehhez persze a társadalomnak meg kell akadályoznia, hogy a fiatal anyák további sorsát a gyerekszülés tönkre tehesse. Én ezért azt sem tartom erőszaknak, ha az anya – megkérdőjelezhetetlenül szabad akaratából – az abortusz mellett döntött is, a törvény arra kötelezze, hogy a műtét előtt a gyerek szívhangját meghallgassa. Ha döntése annyira megalapozott, hogy ezután is ragaszkodik hozzá, az abortusz immár semmi módon nem tekinthető bérgyilkosságnak. Hiszen az efféle szülés – még ha lehetnek is kivételek – a születendő életet, az a gyerek életét is pokollá teheti…
Olyan kérdésekről van szó, melyeket – együtt – a népszavazás előtt kellett volna megvitatni. De amit akkor nem tettünk meg, legalább most, utána föltétlenül meg kellene tennünk.
Társadalmi méretekben.