Államelnökünknek sikerült az a ritka performansz, hogy – németként egy románnál is jobb románná válva – a térség egyik leghangsúlyosabban nemzeti államának első emberévé avanzsáljon. Klaus Iohannis (született Johannis) ma már a Románia elnöke. Azt persze ő is kezdettől tudta, hogy sikere korántsem politikusi vagy intellektuális erényeinek volt köszönhető. Még csak román feleségének sem. Ő hihetetlenül jól jött annak a román nacionalizmusnak, melynek legfőbb törekvései közé tartozott, hogy a nemzetközi nyilvánosságnak bizonyíthassa: szeretett hazánkban a kisebbségi jogok maximálisan garantáltak, hiszen egy európai államban egy kisebbségi szervezet – a Német Fórum – volt elnöke válhat a kisebbségeiért rajongó állam elnökévé. Németként ez végképp jelentős teljesítménynek számított, hiszen ő nem csak német nemzetiségű román állampolgár, de Európa vezető államának, Németországnak is – hirtelen nem is tudom, hogyan nevezzem – egyfajta hozzátartozója. Következésként a hatalmi ambícióikból még korántsem kivetkőzött németek szemében az ő államelnöksége egyfajta, a németségnek (azaz az Németországban törvényen kívül helyezett, de a tudatok mélyén még mindig ott lappangó volksdeutsch tudatnak) szánt hízelgő gesztus is.
Elnökünk – mert azért mi, romániai magyarok is kutyástól macskástól rá szavaztunk – váratlanul, bár a meglepetés csupán számunkra, romániai magyarok számára lehetett valóban az, megválasztását követően késedelem nélkül „get beget” románná vedlett át.
Maradéktalanul teljesítette román választói jelentős részének elvárásait, és rögtön világgá kürtölte (főként a német nyilvánosság számára) hogy Romániában a kisebbségi kérdés maradéktalanul megoldatott, a magyarok követelései maradéktalanul megalapozatlanok, sőt azok a magyarok, akik elégedetlenkednek, nacionalisták, ahogy az Európa-szerte „közismert”. Nem csak a romániai magyarokra, de minden utódállam magyarságára és főként Magyarországra vonatkozóan.
Persze, minekutána sikerült learatni az elnökség diadalának gyümölcseit, egyre sűrűbbé vált az autochton frusztráció, hogy Traianus utódainak államában egy „bakkszász” uralkodhat.
Az asszimiláns ugyanis egy nacionalista állam számára csak addig kedves, ameddig illendőképpen meghúzza magát. Ezt a zsidóság története fölösen igazolhatja. A zsidók Németországban is csak addig voltak jó németek, amíg illendően meghúzták magukat. De amikor a német gazdaság és kulturális élet meghatározó pozícióira kezdtek törni – németnél németebb németek gyanánt –, mint Heinrich Heine, Thomas Mann, Albert Einstein et. Company, rögvest visszavedlettek büdös zsidóvá.
A világ csodája lett volna, ha ugyanez Johannis úrral nem történik meg. Úgy tűnik, csodák nincsenek. A román szellemi élet kontinuitáselméletre fölesküdött nagyágyúinak – amilyen a Babeș-Bolyai Egyetem egykori rektora, ma már a Román Tudományos Akadémia főtitkára, Ioan Aurel Pop – alapos történettudományi kutatómunkával sikerült kideríteniük, hogy Klaus Iohannis szebeni polgármestersége és a Német Fórum-os elnöksége idején (még Johannisként) visszaperelte a román államtól az egykori fasiszta Volksbund tulajdonát képező székházat. S ezzel megkárosította a román nemzeti tulajdont.
Igaz, hogy közben Iohannis úr minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a magyarok hasonlókat ne tehessenek meg, sőt az Alkotmánybíróság elé utalta azt az Adminisztrációs Törvényt is, mely a magyarok ’89 után szerzett nyelvhasználati és kulturális jogait is tartalmazza, s melynek hatályon kívül helyezése esetén a romániai magyarság az ukrajnai magyar kisebbség sorsára juthat. Ioan Aurel Pop akadékus (elnézést: akadémikus) szemében azonban ez a szolgálat sem teheti semmissé azt a bűnt, hogy az elnök úr egykor román nemzeti javakra tört.
Hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi! Ha csak azt nem tekintjük tanulságnak, hogy az asszimiláció minden látszat ellenére életveszélyes. Csak addig hatékony, amíg az újdonsült többségi illedelmesen meghúzza magát. Csakhogy tanulságnak ez édeskevés, mert ha illendőkképpen meghúzzuk magunkat, kisebbségiként is „elégedett” román állampolgárok maradhatunk.
Van itt, Kolozsváron egy ismerősöm, az egyik nagyáruház megbecsült – mellesleg bűbájos – alkalmazottja. Magyar szegény, de amíg ki nem nyitja a magyar száját, azaz magyar vevőivel is kizárólag románul beszél, semmi panaszra nem lehet oka. Igaz, ha nem ezt tenné, főnöke úgy repítené ki az állásából, hogy a lába sem érné a földet. Számára volt már tanulság. Megtapasztalhatta, hogyan működik a Iohannis úr által felmagasztalt kisebbségi demokrácia.
Elődjét még jogtalanul billentetették fenéken. Őt – ha Iohannis úr kezdeményezése sikerrel jár – már legálisan billenthetik. Így hát vigyáz a nyelvére…
De már azt is tudja, nem tanácsos a munkáját sem túlságosan jól végeznie, épp csak annyira, mint a munkatársai, hiszen könnyen megtörténhet, hogy sikerességének issza meg a levét.
Hogy jön ő ahhoz, hogy – magyarként is – kolléganőinél inkább megszeressék a vevői?