A Kurz-kabinet némi hezitálás után elszánta magát azokra a radikális intézkedésekre, melyeket a választási kampányban beigért. Sebastian Kurz szövetségi kancellár, Heinz-Christian Strache alkancellár, Herbert Kickl belügyminiszter és Gernot Blümel kancelláriaminiszter együtt álltak a mikrofonok elé, hogy döntéseiket bejelentsék.
Az török-iszlamista unió az ausztriai kulturális és társadalmi együttműködésért (német rövidítéssel ATIB) nevet viselő egyesületre már régóta a török nacionalizmus jegyében zajló toborzás gyanúja vetül. A vád, hogy ez a vallásinak álcázott egyesület egyfajta fedőszervezetként működött, és a ?Szürke farkasok? nevet viselő szélsőségesen nacionalista (Törökországban is terroristának tekintett) szervezet befolyása alatt áll, tényszerűen bebizonyosodott. Az országban szétszórt mecsetekből álló hálózatot egyesítő, s Bécs Favoriten-negydedének egyik terén, az Antonplatzon található központi mecsetben a vallási nevelés örve alatt bizonyítottan gyerekeket készítettek fel háborús helyzetekre?
Ezért a kormányzat úgy döntött, hogy mintegy 60 mecsetet bezárnak és ezek prédikátorait (az úgynevezett imámokat) is kiutasítják az az országból. Ez a szám az Ausztriában működő iszlám prédikátorok több mint egynegyedét jelenti. Családtagjaikkal egyetemben összesen 150 embert.
Ugyanakkor betiltják a vallási szervezetek külföldi eredetű finanszírozását is.
Sebastian Kurz egyételművé tette: ?Párhuzamos társadalmaknak nincs helyük Ausztriában.? A fogalmat azonban ő sem definiálta, így mindenki azt érthet alatta, amit éppen akar. Akár a kisebbségi közösségek létének megkérdőjelezését is.
Az intézkedések célját egy ?osztrák veretű? (azaz az osztrák hagyományokkal kompatibilis) iszlám kialakításában jelölték meg. Ennek érdekében egy iszlámtörvényt is elfogadnak, mely lehetetlenné teszi, hogy az ausztriai vallásgyakorlat külföldi befolyás alatt állhasson, és hogy a politikai iszlám illegális, s az osztrák érdekeket súlyosan sértő mecsetekkel zsúfolja tele Ausztriát.
Törökország természetesen rögtön tiltakozott és a mecsetek bezárását rasszista cselekedetnek minősítette. Erdogan, török elnök szóvivője egyenesen ?iszlámofób, rasszista és diszkriminatórikus hullámról? beszélt, mely súlyosan sérti a kisebbségi jogokat. Mindez persze a kurd kisebbség jogait lábbal tipró török kormányzat részéről meglehetősen különösnek, sőt egyenesen cinikusnak hangzik.
Az osztrák kormányzat azoknak a bevándorlóknak a kiutasítását is megszigorítja, akik nem nyertek menedékjogot, akik tehát az elutasítást követően immár illegálisan tartózkodnak Ausztriában. Ez azonban már jóval kényesebb kérdés, hiszen itt az osztrák hatóságoknak is komoly felelősségük van. Az illegális bevándorlókat ugyanis a korábbi szocialista kormányzat ?legálisan? engedte be az országba, azt az illúziót keltve bennük, hogy bárkinek helye lehet Ausztriában, aki ott szeretne letelepedni. Nem nehéz azoknak az embereknek a helyébe képzelni magunkat, akik a jobb élet reményében érkeznek meg ? az önnön országaikhoz viszonyítva paradicsomi állapotokat kínáló ? Ausztriába, vállalva a Földközi tengeren való átkelés kockázatait, gyakorta az életveszélyt is, és most vissza kell térniük ? az ausztriai élmények után még elviselhetetlenebbnek tűnő ? hazai nyomorba.
Az ő nézőpontjukból a kiutasítás nem kevésbé cinikus eljárás, mint a török állam tiltakozása.
Korátsem véletlen, hogy Hanz-Christian Strache, a korábban szélsőjobboldalinak bélyegzett Szabadságpárt elnöke, az ország alkancellárja szabadkozott, a kialakult helyzetért a korábbi felelőtlen és nemtörődöm szocialista kormányzatot tette felelőssé. Ugyanakkor kötelességének tartotta kiemelni, hogy az Ausztriában élő muszlim népesség nem szolgált rá valamiféle ?egyetemes gyanakvásra?. A kormányzat pusztán azt érzi kötelességének, hogy a szélsőséges irányzatok képviselői általi visszaélésektől megóvja a muszlim származású menekülteket.
Hogy mi lesz ezeknek a tényleges menekülteknek a további sorsa, hogy mit jelent az ausztriai értékekkel összeegyeztethető iszlám, arról egyelőre nem sok szó esett, de előbb-utóbb esnie kell, ha Ausztria nem akarja annak a török nacionalizmusnak példáját követni, melyet oly megalapozottan elítél.
Annál is inkább, mert Ausztria ? egyre inkább Magyarországgal és Olaszországgal holtversenyben ? az ?új európai demokrácia? élharcosának szerepéért küzd. Ahhoz, hogy a többi európai állam, köztük Németország és Franciaország is a ?korszellemhez? alkalmazkodhasson, ennek a korszellemnek valóban demokratikusnak, azaz a szó pozitív értelmében követendőnek kell bizonyulnia.
Egyelőre sajnos éppen ez az, amiben nem lehetünk teljesen bizonyosak.