Sokszor gondolkoztam el azon, hogyan lehetséges, hogy London ? egy mai elemi iskoláshoz mérten úgymond siralmasan műveletlen ? lakói Shakespeare drámáit nem csak unatkozás nélkül voltak képesek végignézni, de jövedelmeikhez mérten jelentős összegeket is hajlandóak voltak kifizetni az élvezetért. Ezeknek a drámáknak a teljes szövegét manapság már egy kifinomult ízlésű értelmiségi sem mindig képes végigkövetni.
Mi lehet a dolog rejtélye? Mi történt az emberiséggel a reneszánsz óta?
A legvalószínűbbnek tűnő válasz az, hogy időközben elfelejtettünk színházul. Akkortájt a nyilvánosság szerkezetéből adódóan mindenkinek és minden vonatkozásban szerepeket kellett játszania. Maga a hétköznapi élet volt színházszerű, s ez a tény az egyén számára rendkívüli módon megkönnyíthette a színpadi nyelv megértését. A színház világában akkor még bárki otthon érezhette magát. Mindebben sok igazság lehet, de ez a megközelítés nézetem szerint nem érinti a dolog lényegét. Arra ugyanis nem ad magyarázatot, hogy miért jelenthetett a színpadi világ a néző számára ellenállhatatlan élményt.
A magyarázat, azt hiszem, a Shakespeare-i színpad és dráma szerkezetében keresendő. A reneszánsz színház nem ismerte a díszletet, szaknyelven a kulisszát. Shakespeare és kortársai úgynevezett szókulisszát használtak, azaz a színészek szóban közölték a nézővel, hogy hol is vannak tulajdonképpen. A színpadot a néző képzeletének kellett bebútoroznia. Shakespeare költői nyelvét is a befogadó képzeletének kellett életre keltenie. A kimondatlant is neki kellett megszólaltatnia. Így azonban a néző sokkal nagyobb mértékben válhatott az előadás társalkotójává, mint a modernitás színházi produkcióiban, melyekben a rendező, a díszlettervező, a kellékes mindent eleve a néző szájába rágott.
A korabeli ember még a szó szoros értelmében a képzelet világában élt. Hitt Istenben, angyalokban és ördögökben, tündérekben és boszorkányokban, a drámaíró úgy játszhatott a képzeletén, mint a zongorista a jól hangolt zongorán. Az előadás azért alakulhatott át a néző kivételes élményévé, mert a néző nem valamiféle passzív befogadója volt egy minden részletében kidolgozott fiktív világnak, hanem megalkotója, részvevője, közege. Persze már a mai színház is hasonlóval kísérletezne. Csakhogy alig van már, akivel.
Ha valamelyik tévéadó manapság Shakespeare-drámát vagy akár egy korszerű színházi előadást sugároz, a nézők elsöprő többsége rögtön másik csatornára vált át. A színház manapság már nem képes lenyűgözni az átlagember képzeletét. Egyszerűen azért, mert nekünk már nincs is, vagy alig van fantáziánk.
Oktatási rendszereink a szó szoros értelmében és módszeresen kiölik belőlünk a képzeletet, s ezzel szoros összefüggésben leszoktatnak a gondolkodásról is. Pedig a reneszánsz óta eltelt évszázadokban az ember génkészlete jottányit sem változott. Ugyanolyan fantáziadús, intelligens lényeknek születünk, mint amilyenek őseink voltak. Képzeletünk csak később megy veszendőbe.
Georg Land amerikai kreativitáskutató egy nagyon egyszerű teszttel próbálta felmérni a fantázia alakulását. Arra a kérdésre, hogy mihez lehet kezdeni egy közönséges gémkapoccsal, a felnőttek átlagosan 10-15 választ tudtak adni. A száznál több válasz egészen kimagasló teljesítménynek számított. Land 1500 óvodásgyereket kérdezett meg, 98 százalékuk még képes volt erre a teljesítményre. Ugyanezek a gyerekek tíz évesen már csak 32 százalékban, öt évvel később pusztán 12 százalékban tudták megismételni a korábbi teljesítményt. A tesztet Land 280 000 felnőttel is elvégeztette, ezeknek már csak 2 százaléka volt képes száz körüli választ találni. Ez a két százalék az, mely műszaki leleményei révén világunkat minden korábbinál kényelmesebbé és látványosabbá tette. Elképzelni is nehéz, hol tarthatnánk, ha a társadalom minden tagja megőrizhette volna gyermekkori képességeit.
A képzelőerő elsorvadása manapság már nem csak a művészetet vagy a műszaki tudományokat fenyegeti, hanem hétköznapi kapcsolatrendszereinket is. Az empátia, a másik fél gondolatainak, érzelmeinek megértése és elfogadása lehetetlen képzelőerő nélkül. De a humorérzék sem nélkülözheti fantáziát, hiszen a látszat és a valóság kontrasztjának érzékelése is képzeletet igényel. A nacionalizmus, a gyilkos indulatok, a szerelemnek puszta szexualitásra való redukciója mind-mind a képzelőerő és az empátia hiányára, s az érzelmi világ velük kapcsolatos elsivárosodására vezethető vissza.
Divatja van manapság az összeesküvés-elméleteknek. A gondolkodó ember ez esetben is nehezen vonhatja ki magát a kisértés alól. A képzelet elsorvasztása ugyanis kizárólag azokat szolgálja, akik fizikai és szellemi rabságba akarnak zülleszteni bennünket