Négy csavargó színházat játszik egy elhagyott állomáson. A Bukaresti Nemzeti Színház Titanic zenekar előadásán látható ez. Talán arról lenne szó ? prózai fordításban -, hogy a mai világ perifériára sodorta az emberséget. Csupán bennünk, a lelkünk mélyén és a fantáziánkban, ha van még menedék. Világunk ? miként azt a gyönyörűen megalkotott színpadkép, Andrada Chiriac műve is tanúsítja ? romhalmaz békeidőben.
Nem a légitámadások tették rommá, hanem a nemtörődömség. Gondoljuk csak el, hány gyönyörű, monarchiabeli állomásépület található szép hazánkban immár romos állapotban ? beszakadt a tetejük, falaikról hull a vakolat, de azért még mindig ellátják feladatukat. És csavargók között várhatjuk a vonatot, szinte minden állomáson. Tehát helyben vagyunk?
A darab szerzője ? Hriszto Bojcsev bolgár drámaíró ? azért tovább megy ennél. Megpróbál a lelkébe látni az állomások állandó lakóinak, a csavargóknak. Kiderül, hogy az embertelenné váló valóságból szöktek ide. Onnan, ahol már nem találják a helyük. A valóságból való szökésnek akár három módja is van. Az egyik az ivás ? ezt műveli mind a négy csavargó. A másik a vallás, a hitbe menekülés ? ezt kevésbé művelik. A harmadik pedig az értelmes cselekvés ? ez lenne az igazi, de erre ők már nem képesek. Hát szomorú ez a diagnózis?
A romos állomásnál ? a hazai gyakorlattal ellentétben ? már nem állnak meg a vonatok. Hogy miért? Mert ott, a darabban legalább is ? nincs fizető vendég, jegyet váltó utas. Aztán az egyik vonat mégiscsak megáll, és ledobnak róla egy emberszabású bőröndöt. A csavargók odarohannak, mint akik kincsre leltek. Csakhogy a bőrönd kinyílik, és kiszáll belőle egy varázsló, aki elbűvöli, az illúziók világába viszi ? valójában becsapja ? a szerencsétlen csavargókat. Ők lesznek a bűvészmutatvány tárgyai. Egy pillanatra mindenki azzá válik, amivé ? elképzelése szerint – lenni szeretne. Aztán a bűvész segítségével mindannyian befejezik pályafutásukat, átjutnak a másvilágra. Felix Alexa rendező érti a darabot. Felismeri azt, hogy ?az alternatívák, az illúziók egy más világot jelentenek, amelyikben még szabadok vagyunk. Különben csak a halálban reménykedhetünk, mint szabadítóban?. Ezért szinte felemelő az, ahogy az előadáson a csavargók rendre eltűnnek az emberszabású bőröndben. Egyiküket kivéve: az állatgondozót, aki magára marad a bőrönd mellett, miközben az éhen halt medvét siratja?
Én ugyancsak prózaibbnak látom a bűvész figuráját is. Szerintem ő nem bűvész, csupán csak politikus. Aki, hogy választót szerezzen, tőrbe csalja a csavargókat. Bár ne lenne igazam? Nem kellene, hogy ugyanaz történjék velünk is, mint a darabbéli csavargókkal. Nem kellene, hogy ugyanazt játsszuk, mint ők, immár az életben.