A legegyszerűbb az lenne, ha a kommentátorok zöméhez hasonlóan, a román miniszterelnök székely autonómiára vonatkozó kijelentései nyomán ?felháborodásomnak adnék hangot?. Nem teszem. Magyar kultúrájú román állampolgárként inkább aggodalmaimmal hozakodnék elő.
Ami nézetem szerint tisztázandó, az az, hogy román polgártársaink miért érzik úgy, hogy bármit megengedhetnek maguknak. Legalábbis a szavak szintjén? S akárcsak részegen is?
Az okok szétágazóak. A román hatalom számára egyrészt kapóra jött az ismét kiújult orosz amerikai konfliktus. Hagyományos taktikai érzékükkel késedelem nélkül felajánlották ?életüket és vérüket? a kétségtelenül erősebb félnek. Ami magabiztosságukat mértéktelenül megnövelte. Nem csak az amerikai fegyverek védelme alá helyezték államukat, de dinamikus fegyverkezési kampányba is kezdtek. Annak ellenére, hogy az ország rohamosan eladósodik. Közismert tény, hogy a GDP európai összehasonlításban is kiemelkedő fejlődése a hosszabb távon fenntarthatatlan fogasztáson alapul. Lelkesen teljesítjük (az ugyancsak nem egészen ép) Trumpnak a GDP 2 százalékára vonatkozó fegyverkezési igényét. A költségeket természetesen csak kölcsönökből teremthetjük elő, de efféle nemes célokra a nemzetközi pénzintézetek lelkesen adakoznak. Románia rövidesen a térség legkorszerűbb amerikai fegyverekkel felszerelt katonai hatalmává válhat.
Ráadásul az európai fejlemények is a román nacionalizmus malmára hajtják a vizet. A katalán válság az Európai Unió államaiban (gyakorlatilag kivétel nélkül) nem csak fokozta, de legitimálta is a kisebbségellenességet. Az autonómia eddig sem tartozott az Unió ?mániái? közé. A katalán autonómia függetlenségi törekvései ezt az ellenszenvet tovább fokozták. A spanyolok, a franciák, az olaszok, a németek (pl. Bajorország kapcsán) hideglelősen rettegnek mindenféle függetlenségi törekvéstől. A nemzetállamot, mint olyat mind a négy állam politikai elitje meghaladott politikai formációnak tekinti. Ha másokról van szó. De ami őket magukat illeti, az egynyelvű és egykultúrájú politikai közösségként felefogott nemzetállam, melynek ? a gazdasági kényszerek miatt befogadott ? migránsokat is záros határidőn belül az integráció eufemizmusának jegyében nyelvi-kulturális vonatkozásban asszimilálnia kell, továbbra is szent.
Románia tehát ebben az aspektusban is euro-atlanti trendek fő vonalába illeszkedik.
Mindez azonban másodlagos vagy harmadlagos jelentőségűnek lenne tekinthető. ha a mindig a pillanat impulzusai alapján cselekvő román kormányzat(ok) taktikázásainak távlati következményeit egy távlati stratégiákban gondolkodó román értelmiség hangadó szereplői képesek lennének megkérdőjelezni. Ha a románság és a többi nemzetiség monarchiabéli helyzete és a magyar uralkodó osztályok politikai vaksága, valamint a romániai magyarság és cigányság mai helyzete és a román hatalm(ak) nacionalista elvakultsága közti analógiákat tudatosítva szembe fordulnának a politikai elitek történelemhamisításokra alapozott önmegtévesztő történelemképével, s maguk tiltakoznának a leghangosabban a román politikai hatalom első emberének ? valóban a 19.-20. századi történelem legsötétebb időszakaira emlékeztető ? fenyegetései ellen.
Egy önmagát az ? autonómiának nevezett ? belső önrendelkezés mellett elkötelező kisebbséget félreérthetetlenül akasztással fenyegető miniszterelnök a fentiek ellenére jóval nagyobb veszélyt jelenthet ? egy a halálos ítéletet elvben is elutasító Európában ? Románia biztonságára és távlati megítélésére, mint az autonómiára vonatkozó tárgyalások igényét megjelenítő romániai magyar kisebbség.
Márpedig senki nem tiltakozik.
Így azonban a helyzet mindannyiunk számára kockázatossá válhat.
A történelmi idő a Második Világháború vége és a Szovjetunió szétesése közti periódusban jelentékeny változások nélkül folyt. A hidegháború, a két meghatározó nagyhatalom közti atomfegyverekre alapozott egyensúly (legalábbis látszatra) megállította a történelmi stopperórát.
Az Amerikai Egyesült Államok kizárólagos világhatalommá válása, az ún. egypólusú világ létrejötte azonban egyszerre ismét elindította. Kiderült, hogy a szovjet-amerikai egyensúly leple alatt a világ más tájain olyan ?láthatatlan? változások halmozódtak fel, melyek lassan kezelhetetlenekké válnak.
A kínai-amerikai versengés Graham T. Allison által Thükididész-csapda gyanánt kidolgozott fogalma (lásd a szerző Athén és Spárta öngyilkos háborúskodásának analógiájára alapozott Destined for War) című könyvét, kétségtelenné teszi, hogy a következő évtizedekben elkerülhetetlennek tűnő politikai földrengés alapvetően átrendezheti a nemzetközi viszonyokat. Új katonai és gazdasági szövetségek fognak kialakulni. Hogy Európa ebben a konfliktusban hol foglal helyet, ma még bizonytalan. A német-kínai gazdasági kapcsolatok Amerika számára sem sok jót ígérnek.
Óriási a kockázata, hogy Románia ebben a konfrontációban elkerülhetetlenül a rossz oldalra sodródik. Egy kínai-orosz-európai ?szörnyszövetség? Romániát kínos helyzetbe hozhatja. Trianon századik évfordulója ideális alkalom lehetne arra, hogy országunk egyfajta ? a székely autonómiára alapozott ? kiegyezéssel elejét vegye annak, hogy a nagyhatalmak a román magyar ellentétekre alapozva ne oszthassák meg a térséget, s implicite Romániát.
Summa summárum: jóval ésszerűbb lenne országunkat a román-magyar sorsközösségre, semmint a két nép szembenállására alapozni.
A Monarchia Magyarországán nem akadt miniszterelnök, aki ? akárcsak szóban is ? akasztgatással fenyegette volna a kisebbségeket. A magyar uralkodó osztály kisebbségek iránti empátia-hiányának következtében Magyarország mégis a népek börtöneként lépett be a felgyorsult időbe. Románia történelmi sérelmeink ellenére is egy jobb sorsra érdemes ország, melyben a magyar kisebbség is egészen otthon érezhetné magát.
A román államnak ezt az esélyt kell föltétlenül lehetetlenné tennie?